Thank You, Goodnight: The Bon Jovi Story (2024–) 100% 1★

Az első részben próbálom feldolgozni, hogy tényleg emberek, hogy küzdenek a korral, a csökkent energiával, hogy eltelt 40 év, már nem az van, hogy csak kiállok a színpadra és minden megy magától… A rész felénél már magam is a csapat része vagyok és $@!#% büszke, mégis van bennem egy kis hiányérzet: hol a $@!#% van Richie?
A második részben (újra) szerelmes leszek ebbe a feelingbe, a zenekarba, a hangulatba, az egész egységbe amit képeznek. Elámulok, mert még mindig újat mondani. Nevetek, mert mind külön egyéniség és annyira érzem hogy mind én vagyok. Könnyezek, mert hiányoznak. Ahogy nézem az emlékek sora kúszik a tudatomba: a cowboykalap, az amerikai zászló, a Richie figurám, a szobám falán a szentély, a saját készítésű Slippery pólóm, az első koncert ahol 14 évesek voltunk és végig zokogtunk (az összesen sikerült…) , a blog amit évekig írtunk. IGEN, TÖBBET AKAROK!
Harmadik rész az a pont ami az 'én időm'. Újra és újra és újra szerelmes leszek, annyira gyönyörűek ebben az időben, annyira…. beüt a valóság és a rész végére széttörik a szívem újra darabokra, mikor akkor.
Negyedik rész: … nem tudok mit írni. Bosszant, sőt egyenesen dühít és ha lehet még jobban összetör.
Alec </3
10esre értekelem mert Bon Jovi, de összetöri a szívem ez az egész, na meg fel is basz rendesen.
Kicsit lecsillapodva azt érzem, hogy Jon egy kicsit nárcisztikus, egy kis egogömb. Legszívesebben bezárnám őket egy szobába (felőlem mehet a nagyrabecsült pszichológus is) aztán addig nem engedném ki őket, amíg el nem múlik egy a hiszti, sértettség…