Llewyn Davis világa (2013) 75% 71★

A lúzer folkénekes balladája. Összességében fájdalmasan szemét és szomorú a humora, viszont nagyon passzol a hangulatához. A zenei betétek pedig remekül össze lettek hozva. Macskabolondoknak, folkbolondoknak, a korszak szerelmeseinek és sodródó senkiháziaknak egyaránt jó szórakozás lehet… ha nem találják majd túl kilátástalannak.

A Coen testvérek filmje, inkább érdekes, mint igazán jó. Nekem kicsit különleges volt, a zenék és a színészek miatt.
Adam Driver rajongók figyelmébe!:)
Kiegészítés: Én nem ezzel a szinkronnal láttam, elég jól ismerem a hangokat.

„- Ebben nincs túl sok pénz” „ – Jól van. Akkor ennyi? Nem vagyok olyan, mint, mondjuk Troy Nelson?”
1961. februárjában járunk, Bob Dylant még csak azok ismerik, akik elvetemülten érdeklődnek a Greenwich Village éjszakai élet iránt. Szóval, a hatvanas évek elején vagyunk, én mondjuk még nem, de a film által ott érezhetem magam. Van ez a Llewyn Davis nevű főhős, aki zenélni akar. Egy gitár, meg hozzá a hangja. Jó hang. Jó hallgatni. Dehát ez a 60-as évek, sok új és feltörekvő zenész nehezíti a siker felé vezető göröngyös útját. És amúgy is megvan a maga baja. A film egy életérzést idéz fel. Gitárom nekem is volt, valaha hangom is, de ez a 80-es évek, addigra már túl van a világ Woodstockon is. Amit Llewyn ad, az a zene szabadsága, a csak egy gitárom van, de a hírnév deszkáit megcélzom melankolikus portréja. A történetnek szüksége van az együttérzésünkre, mert a Coen fivéreknek nem az egyik legjobb alkotását látjuk, de nekem, így reggel és a tegnapi az Egy szent szarvas meggyilkolása és a Dunkirk után, jól esett. A zene mindig helyrebillentheti a lelki egyensúlyt. A köd nem szállt fel ugyan, de valahol ott a nap, elég, ha tudjuk. Játssz valamit! Erről szól a film is.

Szerencsétlen Lewyn Davis. Vicces, hogy olyan 1961-et írunk, amikor a Folk még kur*ára sehol sincsen és az igen nagy alakjainak kell még jó pár év, mire berobbannak. De komolyan: nincs még Dylan, Cohen, Drake, Morrison, Van Zandt, Buckley, Simon & Garfunkel, Nico, Donovan. Te jó ég…talán Joan Baez az egyedüli „nagy név” aki már kiadta az első albumját, de amúgy jóformán…..Szóval egyszerre komikus és szomorú, hogy a középszerű Davis nem tudja megvetni a lábát egy olyan zenei világban, ahol gyakorlatilag nincs még senki. Isaac parádézik a szerencsétlen zenész szerepében. Goodman odaszólásai a kocsiban meg igazán szép monológok.
A Bob Dylan-cameon egyébként nagyot mosolyogtam, meg az egész lehangoló fanyar humorán a filmnek szép volt valahol. Megkockáztatom, hogy számomra az egyik legszeretetreméltóbb Coen-tesós film. :)

Coeni „adjunk az idealizmusnak amennyi belefér” történet. A film a művészvilágban helyét kereső zenész sztorija, egy magányos gitáros énekesről szól, jó kis zenékkel spékelve. A Coen fivérek nagyszerűen játszanak a sötét számtalan árnyalatával, a főhőst rendre váratlan, kínos szituációkba keverik bele (a hagyományaikhoz híven), tesztelve a tűrőképességét.
Ügyes húzás, hogy a film a csattanóval kezdődik, ami az elején a főszereplőn, a végén meg a nézőn üt. Mit ér meg a ragaszkodás a művészi hitelességhez, vagy mennyit ér, van-e értelme egyes közegekben, ezen lehet gondolkodni. A macskás részeket jó volt nézni, egy kis ellensúly a történetben, a főszereplő meg pont belepasszolt a szerepébe, egyes jelenetek nagyon is megragadtak bennem.

Van ennek a filmnek valami bája és egyfajta szemét humora, amit imádtam. A zenékről nem is beszélve, szerintem azóta már nem egészséges mennyiségben hallgattam őket újra.

Nagyon szépen megkomponált, finom szimbólumrendszerrel dolgozó film ez egy művész kilátástalan életéről, aki maga is a sikere útjában áll. Oscar Isaac érzékeny játéka nélkül viszont nyilván nem működhetne így a dolog.

Nekem ez unalmas volt és most azt érzem, hogy értelmetlen is. Lehet csak nekem nem esett le, de a végén egyáltalán nem értettem hogy mi van. Az eleje kimondottan szórakoztató volt, de ahogy haladt, úgy laposodott el és lett érthetetlen. Viszont a zenéket imádtam, ezért megérdemel 5*-t.

Llewyn Davis nem hibátlan. A zenéje az.

A zene, a hangulat, a képi világ… minden nagyon összepasszolt benne, de talán az fogott meg a legjobban a filmben, hogy néha a saját életem is ilyen napról-napra átharcolt. Rosszul megy az ember sora, semmi nem akar összejönni, de attól még próbálkozni kell.