Gladiátor II (Gladiátor 2.) (2024) 68% 78★

Sok nézővel egyetértve én magam sem tudom, hogy miért kellett ezt a filmet leforgatni. Semmi újat nem tudott mutatni (egy-két harci jelenetet leszámítva), ez lényegében az első rész igen halovány másolata. Hiába a látvány, hiába kapunk egy gonosz császár helyett kettőt, hiába próbál gladiátorunk hősködni (mert sajnos ő csak eljátszani próbálja, nem válik igazán azzá), nyomába sem ér az eredetinek. Unalmas, lélektelen, felejthető, de még logikailag sem éppen a legjobb. (Két részletben néztem meg, de bármikor kikapcsolhattam volna, nem igazán érdekelt, hogy mi van a folytatásban.) A film egyik legnagyobb problémája a forgatókönyv. Nem hiszem el, hogy ilyen nagynevű filmesek nem képesek egy épkézláb, újszerű történetet összehozni. Értem, hogy a gladiátor-téma és a helyszín miatt korlátozottak a lehetőségek, de ennyire fájóan hülyére azért nem kellene venni a nézőket. Katonából rabszolga, rabszolgából gladiátor, gladiátorból Róma megmentője? Hú, milyen eredeti, ezt még nem is láttuk. És ha már a másolásnál tartunk, a második legnagyobb hiba maga a főszereplő. Szegény Mescal, annyira erőtlenül játszott, annyira nem volt rám semmilyen hatással, hogy ezek után sem ismerném fel egy másik filmben sem. Ha ilyen fontos szerepet kell betölteni egy történetben, ha egyszerűen muszáj, hogy a néző azonosulni tudjon a főszereplővel, akkor illene egy erős színészt választani, mert az, hogy valaki (ízlések és pofonok) jól néz ki és szép szál legény, még nem jelenti azt, hogy hiteles is tud lenni. Russell Crowe-tól egy dolgot biztosan nem lehet elvitatni: neki megvolt az a kisugárzása, hogy egy pillanatra sem kérdőjeleztem meg, hogy ő bizony Maximus, a hadvezér, a megmentő. Az ember legszívesebben egyből indulna is a csatába, ha tudná, hogy őt kell követni. A tiszta erkölcs, a jogos igazságtétel, a bajtársiasság képviselője. Hős, harcos, férfi, férj, apa. Az a példakép, akit látni akarunk a világban, hogy tudjuk, még van remény egy jobb holnapra. (Nem véletlenül lett a pályafutása egyik legerősebb alakítása.) A helyzet pedig az, hogy Mescal ebből abszolút semmit sem tudott felmutatni, olyannyira, hogy szerintem még a 60 éves Crowe is karizmatikusabb egy B kategóriás akciófilmben, mint ő ebben a szerepben. Az is sokat elmond a filmről, hogy az egyetlen érzelmileg erős pillanata az volt számomra, amikor Maximusra emlékeztek. Az az egy-két perc emelkedettebb hangulatot adott, mint az összes többi jelenet. Ha már a családnál tartunk, a következő hiba is két ilyen elemhez köthető. Legszívesebben eltiltanám a filmezéstől azt, aki kitalálta, hogy spoiler. Csak ezt ne, könyörgöm! Ne menjünk már a szappanoperák szintjére!! spoiler Másrészről, hadd ne higgyem már el, hogy spoiler Aztán folytatnám a sort a másik oldallal, vagyis a két idióta, nyivákoló pojácával, akik (meglepő módon, ja, nem) a nyomába sem értek Joaquin Phoenix fantasztikus alakításának! Ugye a jó film akkor jó, ha a hős mellett a főgonosz is egy erős karakter és színész, és a kettejük egymás ellen vívott harca mindent felülmúl. Ez Phoenix esetében maximálisan meg is valósult, annyira hátborzongatóan valóságos lett az alakítása, hogy simán elhittem neki, ő Róma császára, akivel inkább nem szeretnék kettesben maradni egy helyiségben. Ez a kettő viszont… még nevetni sem volt kedvem rajtuk. spoiler Ha már a szenátus töketlenkedésénél tartunk, most akkor miért is halt meg Maximus az első részben? Lényegében ugyanaz folytatódott tovább Rómában, mint előtte, szinte már másnap visszaállt az önkényuralom. Így sok értelme volt. Ami pedig a filmzenét illeti, szólt ebben egyáltalán valami a háttérben?? Egy hangfoszlányt sem tudnék felidézni, egy pillanatot sem, amikor hozta volna azt a szinte földöntúli, a régmúlt idők dicsőségét megidéző, erőteljes érzést, amit Hans Zimmer és Lisa Gerrard dallamai kiváltottak a nézőben az első rész alatt. Ami olyan felejthetetlen lett, hogy ha egyszer hallotta valaki, szerintem bármikor újra felismerné.
Nagy csalódás volt az is, amit Acaciusszal műveltek. Egy kis csata, sok értelmetlen beszélgetés, spoiler Bíztam benne, hogy értelmesebb szerepe is lesz. Macrinus nem lett volna rossz, de ha valaki látta már a Spartacus című sorozatot, akkor tudja, hogy mennyivel több intrikát is ki lehetett volna még hozni a karakterből, így meg nem igazán akartam elhinni, spoiler.
Mondanám, hogy a látvány volt az egyetlen, amire nem lehet panasz, de bevallom, nekem az sem adott többet, mint amit az első film nyújtani tudott, sőt. Abban voltak szépen beállított, emlékezetes felvételek, itt meg…
Valószínűleg többet nem fogom megnézni, nekem ennyi elég volt belőle. Ellentétben a valódi és egyetlen Gladiátorral, amit bármikor szívesen megtekintek újra, és biztosan tudom, hogy mindig ugyanazt az élményt fogja adni, mint az első alkalommal.

Egy szó jut eszembe a megtekintése után: felesleges.

Nem olyan rossz egyébként, mint amennyire a kritikusok lehúzták, sőt, egész szórakoztató film az összes marhasága ellenére. A látvány, és a hangulat is rendben van.

Viszont a főszerepet játszó Paul Mescal döbbenetesen sótlanul, jellegtelenül játszik, így eléggé aláaknázza az egész produkciót.

A harcokból a rinocéroszos rész volt a legjobb. (Milyen édesen beremegett a szőrös kis füle minden lépésnél, ahh! :D)

A folytatások írói iránt mindig is szimpátiával viseltettem. Nem egyszerű kenyér. Otthon, árnyas függetlenségünkben egy fokkal könnyebb találó ötletünket zseniális módon kiérlelni, de amikor producertől kellékesig mindenki hozzátesz és elvesz a napfényből, az más szint. Először is, éppen ezért elismerésem, ahogy a Lucius-vonalat kidolgozták. Megérett rá az idő, persze, de akkor is. Az első rész sztorijának párhuzamos eltolása szintén jól sikerült. Szükségszerű volt, hogy az újabb rész ismét egy gladiátorról szóljon… Noha sokan örültek volna valamilyen oldalági történetnek is, de mégiscsak ugyanazzal a címmel és akkor már ugyanannak a történetnek egy variációjával lehetett a legnagyobb bevételt remélni. Valahol itt is kezdődhettek a gondok. Az az egykori gladiátor szabálytalan egyéniség volt. Odavágta a fegyverét, a dühös szavait és aztán a nevét a nem éppen erre váró nézőknek. A lángoló düh és bosszúvágy jól megfértek egy érett harcos alapvetően tiszta érzéseivel. A mobnak, a tömegnek azonban nehéz nemet mondani – kiáll a császár, és igyekszik felmérni, mit is akar a nép. Neki ugyan mindegy, él-e, hal-e a porban a harcos. Neki az számít, hogy a nép hangulatát elkapja. Azt az egykori gladiátort és az alkotóit ez érdekelte a legkevésbé. Hittek abban, hogy a klasszikus hőstörténetek működhetnek – a folytatásban nem kockáztattak. A nép megkapta, ami általában jár neki, és szinte várom, ahogy Lucius vagy korrumpálódva néz szembe majd egy következő gladiátorral, vagy éppen újra végigmegy ugyanezen az úton. Végül is elég fiatal még hozzá.
És akkor óvatosan Paul Mescalról. Az a bajom, hogy még a szeme se áll úgy, mint egy bosszúállóé. Őszintén szólva azt éreztem, hogy ez a gyerek mennyire élvezi a rá irányuló figyelmet. Hiába játszaná a szerepet, egyszerűen sugárzik belőle, hogy mekkora dolog ott lenni, ahol van. Egy kis kavicsot se vetek rá, csak mondom, amit én láttam. Komolyan, a leghitelesebb akkor volt, amikor beszívott. Abban perfekt volt.
Látványos film amúgy, kikerülte a logikai buktatókat (írom mindezt a lehető leginkább elfogadva a hollywoodi kényszereket), viszont Macrinus figurájának behozásával jobban oda kellett volna figyelni Lucius karakterére. Nem Mescal hibája ez már. Macrinus saját történetvonalat kapott, és a belső logikája szilárdabb volt, mint a vele párhuzamosan futónak szánt Luciusé. A problémát én abban látom, hogy a karakter egyszerre akart a mindenre képes és sokat látott vitéz és a még nagyon is alakítható, formálható, csak az események révén férfivá érő ifjú is lenni. Talán látszik, a kettő nem megy egyszerre.
Amúgy meg a lényeg: https://snitt.hu/ertekelesek/2026690 © @Kino

Bevallom, nálam ez a film már akkor beszállt fél lábbal a koporsóba, amikor először kiderült, hogy lesz. Hogy jön, készítik, be akarják mutatni, komolyan gondolják. Nem mintha korábban, amikor elő-előjöttek hírek arról, hogy valahol-valaki farag egy Gladiátor II. forgatókönyvet, nem lett volna hasonlóan röhejes, érthetetlen a dolog, de arra még a legvadabb álmaimban sem gondoltam, hogy mindez végül így fog testet ölteni, Ridley Scott kezei között, halálosan komolyan gondolva, felültetve az egész projekt szellemiségét Scott, az elmúlt években egyre tisztábban látható mindenki le van szarva filozófiájára.
De most már itt van, elkészült, szabad az út a Titanic 2. – Jéghegyek közt, a Ryan közlegény megmentése franchise, az Apollo 13 – A második út, A remény újabb rabjai, meg még egy rakás elmebeteg förmedvény előtt…

Mindenekelőtt is, ez a film felesleges. Egy Youtube-kritikában valaki (talán Szirmay Gergő?) igen jól megfogalmazta, miről is van szó benne: Scott nem tudja feldolgozni, hogy megöregedett és elmúltak az aranyévei, ezeket sírja vissza, amikor maga körül visszapörgeti az idő kerekét húsz évvel, majd learatja a babérokat még egyszer ugyanazért a filmért. Mert kétségeink ne nagyon legyenek, ez a film pontosan ugyanaz, mint a Gladiátor volt. Nem szól másról, nincs más hangulata, üzenete, funkciója, nem akar egyről a kettőre lépni, nincs újabb elképzelése arról, mi is történt ezzel a világgal húsz év elteltével. Mozgunk persze az időben, de egyébként minden esemény, minden karakter, minden jelenet, minden dramaturgiai fordulat behelyettesíthető az első mozi megfelelő alkotóelemével – halkan mondom, ez azért gáz, mert az meg ugyebár A Római Birodalom bukásának volt egyfajta remake-je legalább részben, szóval finoman szólva kérdéses, mennyi, mi is itt Scott saját hozzáadott értéke, teljesítménye a nagy egészben…
És akkor hasonlítsuk össze a két tök ugyanolyan mozit, és beszéljenek helyettünk a már-már tényszerűségig egyértelmű, demégmindig szubjektumok. Paul Mescal finoman szólva nem korunk Russel Crowe-ja sem színészi adottságok, sem kamera előtti jelenlét tekintetében. A két kis autisztikus gyökér annak ellenére sem Joaquin Phoenix, hogy szentségtörő módon én őt is kicsit túlértékelt figurának gondolom, Denzel Washington meg hiába mutat nagyon jól ebben a közegben, ő valójában minden filmjében pontosan ugyanilyen, nem? Akinek ez az egész igazán jól állt, az Pedro Pascal, bár a megfáradt, utolsó erőfeszítésein dolgozó apafigura részéről is kezd szinte sablonná válni.
A forgatókönyv ebben az esetben semmiképp sem eredeti, viszont túlpörgetett – érezhetően rá akar licitálni az első rész egy-egy meghatározó motívumára, ettől azonban szétesik, hol unalomba fullad, hol kiszámítható, hol giccses, általában véve az egész tragikus módon megfelel a nem túl magas minőségű korsztenderdjeinknek. A konkrét filmezés egyáltalán nem érdekes, nincsenek benne szellemes, elbűvölő, szép megoldások, minden nagyon konkrét és műanyag. A CGI tombolása szintén a manapság megszokott förtelem.
Scott nézetei és a történelem meghajlítására, majd sajátos értelmezésére való hajlama csúcsra jár. A csávónak fingja sincs az ókori római történelemről, nem is érdekli az igazán, csak be akar rágni a szánkba egy jó előre összecsócsált, szedett-vetett filozófiai giccset. Ilyen tekintetben a Gladiátor II. nyugodtan lehetne egyébként fantasy is, és akkor legalább a díszlettervezők még jobban elengedhették volna magukat – mondjuk így is látványosan túlnyújtózkodtak a takarójukon, de szerencsére a CGI segített nekik, mint anno a kilencvenes években George Lucasnak, hogy végre filmre vigye a vízióit…
Mint szandálos kardozós film, természetesen nyújt valamit a Gladiátor II., de semmi olyasmit, amit ne tudott volna már húsz éve az első rész, vagy néhány azóta készült hasonló témájú sorozat, mozifilm, bármilyen hasonló mozgóképes munka.

Ha erre a feelingre, élményre, nosztalgiára vágyok, én bizony beteszem az első részt. Húsz év nagy idő, de annyit nem változott sem Hollywood, sem a közönségigények, hogy a Gladiátor remake-re, rebootra, bármiféle feltámasztásra szoruljon – főleg ha hozzá képest nincs semmiféle plusz gondolat, ötlet, bármilyen idea vele kapcsolatban azon kívül, hogy „milyen jó is volt, mikor még az volt a nyár blockbustere”.
És hát igen, itt a végső bizonyíték arra, hogy hibásan hittük azt a hetvenes-nyolcvanas-kilencvenes években, hogy a blockbuster is lehet művészeti szempontból tényező és komoly értékforrás. Ma már ilyesmiről nem nagyon lehet szó – a Gladiátor II. mögött sincs más, mint egy saját frusztrációival küzdő rendező, meg az ő arcbőrét védő kazánlemez, ami segít neki lepattintani minden jogos és logikus ellenvetést az agymenéseivel szemben. No és hát a pénzügyi háttér, ami alighanem évekkel ezelőtt kiszámolta, mennyit fialna egy folytatás egy efféle folytathatatlan filmből.
A végső félreértések elkerülése végett: szigorú tárgyilagosságában a Gladiátor II. nem rossz film, avagy nem rosszabb, mint korunk legátlagosabb blockbusterei. De attól még, hogy valamit, pusztán és önmagában meg tudunk csinálni, nem biztos, hogy meg is kell.
A film maga szerintem hatos, az őt életre hívó szellemiség négyes – így öt a végeredmény.

Hogy a valamikor büszke magyar filmszinkronizálás hogyan elégedik meg egyre többször ilyen erőfeszítés-telen jóleszazúgy, tudjuk le gyorsan munkával, nem tudom. És az ember rá van kényszerítve a magyar hangú vetítésre eredeti hiányában, de konkrétan az egész filmélményén rombol, kis túlzással nincsenek alakítások, mindenki hangja kint szól a térből, túl hangosan, túl tisztán, a színészek pedig meg sem próbálnak némi finomságot vinni a játékba, faék egyszerű érzések jönnek át a hangokból, minden árnyaltság vagy komplexitás nélkül. Szépen, érthetően, tisztán és artikuláltan elmondanak mindent. Ennyi.

A film, nem ér fel az első filmhez, de ha muszáj Gladiator II-t csinálni, folytatást az örök kedvenc filmemhez, hát rosszabbra számítottam, főleg az utóbbi években hektikus Ridley Scott-tól. Korrekt film volt. Az elsőt továbbra is önmagában kezelem inkább a fejemben, de rossz nem volt. Kíváncsi vagyok rá eredeti nyelven, úgy érzem az még emel majd rajt.

Hollywood jó ideje köröz egyre szorosabban pár konkrétabb, örök téma: így pl. a szociopata zsarnokságok körül, szinte már látom kijönni jövőre a Tiberius- és Néró-filmeket, legkevesebb 3 óra tömény gyermekpornóval, vércsatakos henteléssel és városgyújtogatással. Pedig az igazi téboly sosem a Colosseum VIP páholyában fészkelt, hanem kint a nézőtéren, a kakasülőn: maga a plebs, a csőcselék, a vasgyűrűs római polgár volt a főszereplője minden efféle szociohorrornak. Egyszer vehetné már bátorságot egy rendező, hogy ne csak digitális cgi-statiszták legyenek ezek a tízezrek, akik főállásban, hiszen aktuális zsarnok kegyelemkenyerén és a cirkusz ingyenjegyeiért éltek, naphosszat teli pofával fügés nasit zabálva őrjöngtek halált kívánva az állat- és egyéb viadalok veszteseire. (Mellettük szóljon, még nem volt Netflix.) Az uralkodói páholyban ülők, legyenek mégoly Geta- és Caracalla-szerű emberi korcsok, csupán újszülött vaksi kiscicák hozzájuk, a közönséghez képest.
Nem is kellenének sok millió dolláros sztárok, kellékek és kosztümök, se CGI: elég filmet forgatni a ma társadalmáról, a "hír"csatornák mentén kettéhasadt szekértáborokról, a mai buborék-polgárról, aki ha visszaröppenne a Colosseum padsoraiba, bluetooth nélkül is simán csatlakozna a Recipe ferrum-ot ordítozókhoz. (Ja és az, hogy íjászok tartottak volna sakkban holmi becstelenség ellen ágáló nézőket, akiket ezzel R.Scott a plázamozi-nézőkhöz emel fel egy szintre és adományoz nekik méltóságot? A drága jó publikum leginkább akkor lett dühös, ha aznap nem vontattak ki elég hullát öszvérekkel a véres homokról. Már elég régi szakma a moziipar, de nem sokszor hazudtak ennél nagyobbat filmvásznon.)
Azért látványos vérengzés volt, Denzel papi meg végre nem jófiút játszott. A két császártesó meg nagyságrendekkel hideglelősebb lett, mint a Joaquin Phoenix-féle Commodus.

A csillagozás a látványnak szól, kevésbé a történetnek, ami jól indult, de a végére egy összecsapott katyvasz lett. A moziba (inkább) csak a látvánnyal lehet beültetni az embereket, nem mélyen szántó párbeszédekkel, és ebben a filmben, ha valakit tényleg csak a kolosszeum béli harcok érdekelnek, akkor az meg is kapta, amit várt. A harcok tényleg ennyire látványosak voltak anno, nem kell kételkedni a filmben látottak miatt. Elég megnézni pár ismeretterjesztő filmet vagy elolvasni pár könyvet. Na, de van, aki nem klónozott Gladiátor filmet akart volna nézni és azoknak szólt a film első fele, ami valahogy elszállt a homokviharban. Denzel W. karaktere, haha, meglepődtél(?), császár akart lenni és ezt elég ripacs módon érte el, kezdve azzal, hogy mi lett volna, ha az a szolgáló nem árulja el Lucillát, aztán Thraex adósságát azzal egyenlítené, hogy elmond mindent Macrinusnak. Ez annyira hétköznapian római, hogy már unalmas.

Elég unalmas lett sajnos, pedig Pedro és Denzel elég jót akakított, de a többiek elmaradtak mögöttük. A párbeszédeknek semmi súlya sem volt, és a látvány/akció sem mentette meg a filmet. Kár érte.

Nem is volt annyira rossz. Sőt! Tetszett a Gladiátor második része. Voltak benne igencsak jó jelenetek.
Róma minden és semmi. Minden Róma dicsőségére történik. Azt vettem észre, hogy az akkori politika és a mai hasonló volt. Csak a kor változott.
A gladiátor küzdelmek igencsak látványosak voltak. De ezek a vérengző majmok és a cápák már sokkolóak voltak.
A történet logikusan felépített volt, tetszettek benne a történések.
Geta és Caracalla császárok karaktere is viszonylag római volt, annyi szent. Mindenesetre még lököttek is voltak.
Róma városa nagyszerű. Hát még a Birodalomé. A Colosseum lenyűgöző volt. A csaták izgalmasak voltak.
8 pontot megér ez az alkotás is. Moziba járni mindig jó, főleg a gödöllői moziba.. Nem csalódtam most sem. Nagy élménnyel távoztam és nyugtáztam, hogy a Gladiátor 2 is egy jó mozifilm, bármit is írjanak a kritikusok. Nekem bejött. Slussz. Passz! :-)
Még a karakterekről: Lucius nagyot ütött és szerethető ember volt. A szerelem nála is előjött, ami örök emberi érzés lesz. Acacius hadvezér is jól eltalált volt. Macrinus meg hihetetlenül jó gonosz szereplő volt.

Szerintem mind tudjuk mi történt Dundussal.