Dumbó (2019) 80

Dumbo
112' · amerikai · fantasy, ifjúsági 12

Max Medici cirkuszigazgató a korábbi csillag, Holt Farrier és gyermekei segítségét veszi igénybe egy újszülött elefánt gondozásához, amit túlméretezett fülei nevetség tárgyává tesznek az egyébként is küszködő cirkuszban. Ám mikor felfedezik, hogy Dumbó képes repülni, a cirkusz élete hihetetlen… [tovább]

angol
angol
magyar
angol
magyar

Képek 3

Szereposztás

Eva GreenColette
Colin FarrellHolt
Michael KeatonVandemere
Danny DeVitoMedici
Deobia OpareiRongo
Alan ArkinJ. Griffin Remington
Sandy MartinVerma
Joseph GattNeils Skellig
Lars EidingerHans Brugelbecker
Nico ParkerMilly
Hirdetés

Kedvencelte 11

Várólistára tette 218


Kiemelt értékelések

Chriss 

Én kicsit csalódtam ebben a filmben, mert felvonultatta az összes klisét, ami csak a filmvilágban előfordul. Semmi eredetit nem tudott felmutatni. Itt is volt egy kötelező idióta akit utálhatunk, és aki miatt félremegy minden… Tim Burton ennél azért többre képes. Eva Green, az elefántok és a zene viszont fantasztikus volt. Nem bántam meg, hogy megnéztem. Sőt talán egyszer még újra is nézem. Dumbo nagyon édes, az ellenség nagyon gonosz. És körülbelül ennyi. :)

kiruu 

Mély nyomot hagyott bennem a mese, nem feltétlenül azért, mert nagyon tetszett, hanem mert vannak meghatározó és komoly jelenetek benne. A film szerintem ismét (mint az Oroszlánkirály esetében) sokkal sötétebb, komorabb, negatívabb hangulatú lett. Nem rossz, de mégsem az igazi. Klisés lett, igazából még a repülő elefánt sem tette egyedivé.
Az megint tudatosult bennem, hogy az ember mértéktelenül önző, pénzéhes, és az állatkínzásnak soha nem lesz vége.
A gyerekeket, mint színész és mint karakter is nagyon kedveltem. Az összefogást és egyéb komoly érzelmeket szépen bemutat ez a film. A kis Dumbo tündéri.

barbikaunatkozik 

A Dumbo mindig is az egyik nagy kedvencem volt a Disney mesepalettájáról, így nem volt kérdés, hogy meg fogom nézni az élőszereplős újragondolást. Az előzetes vélemények nem túl fényes mibenléte miatt azonban nagyon sokáig lett halogatva a mozi. Viszont most, hogy már láttam, azt kell mondjam, nem bántam meg.
Nagyon szerethető volt a film, kellemes kikapcsolódás, és bizonyos pillanataiban megható. Egy minden ízében kedves családi mozi. A szereplők, nem csak Dumbó, szerethetőek, még a gyerekek is, a fő gonosz pedig ugyan súlytalan volt, de tulajdonképpen nem is sok vizet zavart cserében.
A látványvilág pazar, és egyes jeleneteiben a végén kifejezetten érződik rajta Tim Burton gótikus meséinek jellegzetességei (a veszélyes állatok részlege). Viszont máshol nem igazán lehetett volna meglátni a rendező védjegyét. És sokkal több sincs az egész filmben, mint a mesében. Inkább csak a körítés változott. Azonban nagyon kellemes volt látni és hallani az ikonikus mozzanatokat. A rózsaszín elefántokon nagyon nevettünk.
Összességében a kisgyerekekkel rendelkező családoknak mindenképpen ajánlott, valamint azok számára is, akik nagyon szerették az eredetit és nem rettennek el Tim Burton rendezéseitől, főleg az utóbbi évekbeliektől.

BlackWidow 

Úr isten!!
Barátnőimmel mentem el, mert ezek a Disney mesék újragondolása engem eléggé lázba hozott. Mivel már egy ideje újra-újra nézegetem ezeket a meséket, ezért számítottam arra, hogy ebből sírás lesz.. De hogy kb. végig az egészet?! Erre nem. Na, jó, nem teljesen az egészet, de sokkal többet sírtunk alatta, mint amire számítottunk.
De az első gondolatok között szerepelt, hogy mennyire rühellem az emberiséget azért, amiket tett. Hogy a pénzért képes pár ember családokat szétszakítani (állatokra gondolok), illetve életeket elvenni… Undorító…
Kb. mindenkinek a halálát kívántam, aki csak egy rossz szemmozdulattal is ránézett Dumbóra. Torszülött? Kész vicc… Az emberek azok. Ezek az állatok tele vannak szeretettel. Ő nem ítélnek el, nem várnak el semmit, egyszerűen nem vágynak másra: csak szeretetre. Ez rá volt írva Dumbóra.
A két kisgyereket szerettem még benne nagyon, mivel a gyerekek ilyen tekintetben hasonlítanak az állatokra. Ilyen korban a gyerekek sem vágynak pénzre, hírnévre, vagy bármi olyanra, mint pl. egy felnőtt.
Nagyon tetszett a film. A vége volt a kedvencem (persze, nem azért, mert vége lett, hanem, ahogyan vége lett).

LoneWolf

Míg az eredeti rajzfilm kb. a 3. legkedveltebb nálam az Oroszlánkirály és a Mackótestvér után, addig ez az élőszereplős borzalom, egyszerre lett dögunalom, színtelen, szagtalan és minden lelket nélkülöző pénzlehúzás a Disney-től, miáltal csak örülök, hogy nem moziban néztem. Két húzóereje van csupán, amik közül az első kétségkívül a 'cukiság faktor', ami még így sem múlja felül az elődjét, másodszor pedig a nagy, ugyanakkor elpazararolt nevek listája, hisz Eva Green, ki pl. a Penny Dreadful-ban megcsillogtatta már nekünk igazi tehetségét, lehengerlő alakítást nyújva, itt csupán bambán mosolygott, de a többiek is totál nyersen és életuntan játszották szerepeiket. Nem csodálom tehát, hogy az eredeti Oroszlánkirály animátorai is nyíltan szapulták már a Disney új üzletpolitikáját, mely az eredeti ötletek és művészi szabadság helyett, csupán a profitot tartja szem előtt.
Nem is pazarlom tovább rá a szót, nézzétek inkább az IGAZIT!

Sister

Az eredeti Disney mesére csak foltokban emlékszem, úgyhogy kimondottan meglepett, mennyire izgalmas, fantáziadús és karakterközpontú filmet sikerült belőle varázsolni.

Dumbo egyszerűen bűbájos, és hiába csak számítógépen létezik, annyira valósághű szereplőnek tűnt, akárcsak a többiek. Fájt a szívem, amikor megdobálták, és kigúnyolták a fülei miatt. Ebből kifolyólag a film első fele nagyon szomorú… De miután a gyerekek gondjaikba veszik és felfedezik Dumbó rejtett képességét, egészen új vonulatokat vesz a történet. A végéről nem is beszélve – nagyon izgultam, hogy sikerüljön a terv! Ráadásul a cirkusz is komoly változásokon megy keresztül, különösen a fogságban tartott állatokra nézve. Látványos, sokszínű és szívmelengető – minden tekintetben pozitív csalódás! :)

Keikorca

Bármiféle előzetes kritikaolvasás nélkül mentem a moziba, az eredeti Disney alapos ismertével. Annak ellenére, hogy nem nagyon hoznak lázba az élőszereplős Disney „remake” csodák, ez teljesen elvarázsolt. Bár azt hiszem az érdem főként Tim Burtont illeti. Őt ismerve igazi meglepetés volt, hogy nem teljesen Dumbó a központi szerplő, és még csak meg sem szólal. Nagyon tetszett az emberi és családi háttér, a cirkusz világa, és annak kegyetlenségének bemutatása. A történelmet ismerve persze a legvége így egy kicsit cukormázas lett, de ez azért mégiscsak Disney. A kiselefánt tündéri, szóval összességében nagyon jó kis újragondolása született meg a történetnek.

Süntüske 

Ha valamit, a Dumbót maradéktalanul érdemes volt ismét vászonra vinni. Az eredetiben ugyanis az emberek csupán a háttérben vannak jelen, a kiselefánt csak más állatokra számíthat, a modernizálás viszont aktívan segítő emberszereplőket igényelt. Habár meséről van szó, előnyére válik, hogy a karakterek nem szélsőségesen jók vagy rosszak, hanem árnyalt, életszerű jellemek, Dumbó pedig egyszerűen elragadó. Mind a Medici Cirkuszt, mind Álomországot káprázatos, részletgazdag látványvilággal építették fel, különösen utóbbi attrakciónak létrehozásában brillíroztak a díszlettervezők. Rengetegszer, ám nagyon régen láttam már a film elődjét, közben viszont folyamatosan idéződtek fel bennem a részletek, köszönhetően a képi és zenei tisztelgéseknek egy-egy hasonló beállítással vagy felcsendülő dallamfoszlánnyal. A repülő elefánt legendájának felélesztése szívmelengető, régi korokat idéző, igazi mozivarázslat, tökéletes mese a tökéletlenség szépségéről.

https://suntuske.wordpress.com/2019/04/08/ujra-egy-elef…

Gothic01 

Most már még inkább átérzem, Cersei Lannister miért akarta annyira azokat az elefántokat… ♡.♡

Nem hiába vártam egyre türelmetlenebbül, hogy megnézhessem, nem hiába alakult át fokozatosan a Dumbó élőszereplőssé alakítása felé mutatott, erősen kezdeti langyos érdeklődésem azzá, hogy az év legjobban áhított filmjeként tartottam számon. A premierjétől számítottan kvázi minden egyes megnézéséig vezető nap felért egy tortúrával, főleg, mert addigra már békebeli Burton-rajongóvá is avanzsáltam az alap érdeklődésemen túl.

Nos, a rendezőről már kijelenthető vitatási pont nélkül, hogy a meg nem értett és kirekesztett karakterek védőszentje, így mondhatni magától értetődő volt, hogy a repülő elefánt története nála lesz a legjobb kezekben. Minden elfogultságtól mentesen, ezúttal se kellett csalódnom benne. Értetlenül állok azok felett az észrevételek előtt, hogy nem igazán ütközik ki Burton stílusa a filmen, mikor tökéletesen beillik a korábbi alkotásai közé, nyilvánvaló jelekben megmutatkozva hozza az ő kedvelt jellegzetességeit.
– Gondolok itt az Álomország szórakoztatópark megjelenítésére – amelyben a bevonulásnak, illetve magának a park épületeinek a színességből és monumentálisságból kifolyólag egyszerre groteszk, egyszerre nem e világi, egyszerre lélegzetelállító hatása már önmagában is egy Burton stílusorgia, és még megfejeltek a park Szörnyek Szigete részleg sötét, kissé horrorisztikus hangulatával. Magával az ötlettel. Amellett, hogy elismerésre méltóan gyönyörűen lett kidolgozva mindez.
– Gondolok itt arra, hogy a rendező korábbi filmjeiben már feltűnt tehetségekkel, a bevált csapatának tagjaival tűzdelt a színészi gárda, így olyan nevek járultak hozzá a sikerhez, mint Eva Green, Danny DeVito aki másodszorra volt Burton-filmben cirkuszigazgató és Michael Keaton.
– Gondolok itt arra, hogy bár az eredeti meséhez is hű marad a főbb momentumokban, mégis sokkal mélyebb, összetettebb, komolyabb és szövevényesebb a történet, akadnak benne elgondolkoztató szálak, kérdések, hogyha a néző veszi rá a fáradtságot, hogy nem csak arra koncentrál, ami kiszúrja a szemét, „családi film, gyerekeknek készült” alapon.
– Gondolok itt az egyéniség és az intelligencia pallérozására – igen, ezt is ki kell emelni, mert ritkán találkozok velük abban a felhozatalban, amiben a butaság menő, a butaság humorforrás….

Nekem nagyon tetszett, hogy sok és fontos szerepet kapott ember karakterek fordultak meg a történetben, elkerülve ezzel, hogy a film a 1941-es verzió CGI-vel nyakon öntött klónja legyen – merthogy a magam részéről változatlanul nem látok abban sok értelmet, hogy minek élőszereplős verzió olyan mesékhez, amiben csak állatok szerepelnek, csak állatok bírnak jelentős szereppel. Főként azért, mert ha nem is lettek esetleg mind 100%-ban elevenre, három dimenziósra kidolgozva, mégis rengetegféle emberi élethelyzettel színesítették a filmet.

Ott volt például a háború, a háborúból visszatért katonák kérdése. A gyerekek apjának, Holtnak felfoghatatlan traumák állnak a háta mögött a csatamezőn, elveszítette az egyik karját is a harcokban, de a másik oldal is megjelenítésre került, hogy milyen lehet ez a szituáció azoknak, akik otthon maradtak, akik várják. A cirkusz ügyelt rájuk, mégis a gyerekek nyakába szakadt minden, akik ráadásul még korban elég messze vannak a felnőtt kortól, szülő nélkül, egyedül kellett megbirkózniuk a mindennapok nehézségeivel, ami átformálta őket, valamint azzal a tudattal, hogy talán a papa sosem tér haza. Hogy az édesanyjuk után elveszítik az apjukat is. Utána pedig ott volt annak a kezelése, hogy bár a papa visszatért, de nem ugyanaz, mint azelőtt… annak ellenére, hogy igyekszik úgy viselkedni, mintha mi sem történt volna, kapaszkodik abba a múltba, amin mindhárman túlnőttek. Ez a szülő-gyermek konfliktus érdekes és rétegesen megjelenített volt, bár hazudnék, ha azt mondanám, eleinte meg tudtam érteni az apát. Elfeledkezett róla, hogy a gyerekeinek fejben fel kellett nőniük ahhoz, hogy átvészeljék nélküle, hogy önállóbbak, megvan a saját kis menetrendjük, hogy tudnak határozott döntéseket, áldozatokat hozni, és hogy van az a hajó… ami már elúszott. Annak örültem, amikor végre összeszedte magát, de sok időbe tellett, mire meg tudott barátkozni az új helyzettel, egyáltalán megtanulta kezelni.

Milly lett az egyik legnagyobb kedvencem, üdítően intellektuális karakter, és Dumbóhoz hasonlóan ő maga is kicsit kívülálló, ugyanis egy cirkuszos családban őt elsősorban nem a show és a szereplés gondolata, a családi örökség továbbvitele foglalkoztatja, hanem a tudomány. A törekvései mellett azért is szimpatikus volt, mert nem csak ráfogták, hogy ő egy okos lány úgy, hogy ebből fikarcnyi se érzékelődött, hanem a cselekedeteivel is bizonyította, hogy igen, ő egy intelligens, komoly, következetes jellem. A színésznőnek, aki alakította, ez volt az első szerepe, de remekül hozta a szükséges figurát, bár a legnagyobb Westworldös kedvencem, Thandie Newton lányától talán ez nem is annyira meglepő. :)

Eva Green is egyszerűen elragadó volt, első pillantásra azt hittem, ismét egy negatív szereplővel fog megörvendeztetni, de a látszat csalt, és ez adott különlegességet Colette karakterének, aki által az került megjelenítésre, hogy bár szenzációs dolog, hogyha az ember tehetségét valaki felkarolja, az ebből fakadó hálának is megvan a határa. Nem köteles bármit megtenni csak azért, mert „ha én nem vagyok, még mindig egy koszos kis senki lennél abban a porfészekben”, pláne akkor nem, ha ezzel veszélybe van sodorva a testi épsége is a műsorért.

A cirkuszigazgató, Medici mondhatni tipikus, ám közel sem klisésen kezelt példája annak a karakternek, aki alapvetően nem rossz, alapvetően jószívű lenne, de a kapzsisága és a megkeseredettsége ezeket a vonásokat aláássa. Főnökként felelősséget érzett a többiekért, de egy ponton elvakította annak az áttörő sikernek, hozzájáruló anyagi hozadéknak a fénye, amire mindig is vágyott. Az ő részéről a vívódás a háttérbe szorult időről-időre, de jól kivehető volt a nagy álom és a kötelesség közötti vergődés, hogy mikor van az a pont, amikor a hőn áhított eredményeket, az ebből faladó biztonságokat egy ilyen jellem félreteszi azért, amiről ő maga is érzi, hogy helyes lenne… csak rizikós.

A főgonosz kialakítása nem kapott akkora hangsúlyt, kapva lett egy könyörtelenül profitra menő ember, akit lehet utálni, akinek a nézőpontját és eszközeit nem lehet megérteni, valamilyen ő volt Medicinek a sötét verziója. Akinek annyira csak a show és az elismerés a fontos, már-már mániákus magaslatokban, hogy minden más másodlagos, mindenki félreállítható és feláldozható érte, egy ponton még saját magára néző veszély is generálható érte. Keaton rendje és módja szerint utálatra méltóan alakította, fenntartom, hogy az ilyen karakterek jobban állnak neki, mint mondjuk Batman…

De a történet komolyabb vonalának a legüdítőbb oldala természetesen a cirkuszi vadállatok helyzetének a megjelenítése, feszegetése lett. Az, hogy sokszor közelről se úgy bánnak velük, ahogyan illene, hogy ha nem váltják be a beléjük fektetett reményeket, akkor azonnal tovább adnak rajtuk, mintha csak tárgyak lennének, vagy meg is ölik őket, hogy pénzt szerezzenek a belőlük készíthető orvvadász áruért, hogy nyomásgyakorlás, teljesítmény kicsikarás céljából elválasztják egymástól a kölyköket és az anyaállatokat… Nem utolsósorban pedig az, hogy ha egy normális társaságban is akad egy idióta, aki utálattal közelít ahhoz a szerencsétlen állathoz, direkt bántja, provokálja, és az állat erre a létező leginkább épeszű, leginkább normális válaszreakciót, a védekezést produkálja, akkor rögtön az állat a veszett, az őrült, az elzárva tartandó bestia. Szomorú, hogy a csillogás mögött milyen csontvázak lapulnak a szekrényben, hogy mi is lapul a mögött az illúzió mögött, amit a néző lát, amit extrémebb esetben a néző csak akar látni. Szerintem sokkalta jobb elgondolás volt, hogy Dumbó és az anyukája azért nem lehettek együtt, az anyukája azért részesült méltatlan elbánásban, mert a sajna ebben felállásban felettük álló emberek olyanok voltak, amilyen, mint ha tartották volna azt az eredeti receptet, miszerint a többi elefánt kigúnyolta a „csúf” borja miatt – bár annak is megvan az üzenete, ez mégis jobban illett ide.

A címszereplőről direkt nem ejtettem még szót, mert nem akartam az értékelésem elején, a súlyosabb részletek sorra kerítése előtt durván átmenni ömlengőbe… de elérkezett ennek is az ideje. Dumbó pofátlanul aranyos. *-* Nem véletlenül rajonganak annyian az elefántokért, nem véletlenül mondják, hogy az elefántoknak a legmélyebb a tekintete, egyszerűen elragadó volt. A legjobban azoknál a momentumoknál olvadoztam, amikor az anyukájával egymás felé nyúltak az ormányukkal, amikor az ormányukkal átölelték egymást. A karakteréhez elengedhetetlen felnagyításokat leszámítva ráadásul igyekeztek minél realistább elefántot készíteni az őt megalkotó csapatnál, a bőrén valóban ott voltak a ráncok, a mérete a korának megfelelő volt, illetve azokon a hatalmas, lapátfüleken látszódott, hogy tényleg bőrből vannak, azaz nem olyan pehelypaplanos esésük volt, mint a rajzfilmben. Valamint azt is remekül érzékeltették, hogy ennek súlya van, amivel nem olyan egyszerű lépni, hogy egy adott pozícióban kell tartani a fejet, ha nem akar rájuk lépni / látni szándékozik tőlük. Szóval a vizuális részéért már elismerés járt. Az is egy pozitívum, hogy nem feledkeztek el róla, hogy bár különleges és sztár, meg minden, de azért Dumbó a mérete ellenére is, gyakorlatilag mégiscsak eleinte egy baba, később pedig egy pici gyerek, és ehhez idomították a viselkedését is. A repülés történetbe szövésének volt egy rejtelmes, mágikus realizmusra hajazó vonulata, ugyanis bár ámuldoztak, hogy repül, igazán lenyűgöző attrakciónak tartották, mégse jöttek az olyan tőről fakadó lerökönyödések, hogy egy elefánt nem tud repülni, akkor se, ha ekkorák a fülei, hogy ez már csak a súlya és formája miatt is problémás. Csak elfogadták, nem keresték a mikénteket, nem kerekítettek a köré egy körülményes történetet, hogy milyen varázselefánt Dumbó, és ezt több egyéb mellett, jól eltalálták. A magyarázások ugyan érdekesek lettek volna, de ezzel túlságosan új irányt kapott volna az alaphoz képest a háttér is, illetve sokat elvettek volna az időből, feldobtak volna más frontokon, más kérdéseket is. Így pedig maradt a már említett rejtelmesség, a jelek, miszerint Dumbó a repülésen túl se átlagos elefánt, sokkal többet megért abból, amit körülötte beszélnek, sokkal emberibben reagál rájuk, mint egy állat… de senki se tudja, hogy miért. Mindemellett nem csak egy édes pofiként volt jelen a filmben, hanem akadtak kifejezetten komisz, kifejezetten bátor megnyilvánulásai, felfedezhető volt nála jellemfejlődési ív, aminek következtében a nagyobb hangsúlyt kapott kétlábúak mellett se vált mellékszereplővé a saját filmjében.

Nagyon-nagyon tetszett annak ellenére is, hogy az eredetiért nem rajongok kifejezetten, egyszer, ha láttam. Szerintem méltán lehet az eddigi legjobb élőszereplős Disney adaptációnak titulálni.

Ui: Ütősnek találtam azt a kis színest, hogy Dumbó előadása előtt a bejáratnál árulták az első, rajzfilmes Dumbó grafikája alapján készített plüssfiguráit. :D Ezzel hasonlóképpen kacsintottak ki az alaphoz, mint amikor a Frankenweenie – Ebcsont beforr (2012) filmben feltűnt a kisállattemetőben az eredeti Frankenstein írónőjének vezetékneve egy sírkőn.

helsinkimagyarimado

Meglepően jó film! Sőt! Lenyűgöző alkotás! :) Dumbó egy fogyatékos és elesett elefánt, majd később ő lesz a sztár! :D

Ez a mozi fantasztikus élmény! Óriási a cirkusz! Én is voltam gyerekkoromban a Fővárosi Nagycirkuszban és jól éreztem magam. Ugyan fostam, hogy megszólítanak a bohócok, de ettől függetlenül látványos show volt! Tim Burton hozta az elvárt minőségi alkotást, most sem csalódtam. A színészek jól játszottak, főleg a két gyerekszínész.

A cirkuszi világ egy külön élet. Én ugyan nem lennék tehetséges fellépő, de csodálom az összes embert, aki ebben a műfajban dolgozik. Céljuk a szórakoztatás és ezt teljesen megkaptam a Dumbó filmben!

Érdemes megnézni, bátran ajánlom. Hidd el, jó program lesz! Ne habozzatok, mozizzatok! :D


Ha tetszett a film, nézd meg ezeket is


Hasonló filmek címkék alapján