A szerelem ideje (2024) 75% 29★

Amellett, hogy ez volt nekem az év utolsó mozizása, ez lett az idén nézett 100. filmem is, és örülök, hogy így lett. Ugyan akad pár kedvencem a műfajban, de nagyon messze állnak tőlem a romantikus-drámák, (Ha már romantikus, akkor inkább vígjáték…) így szerintem a két kezemen meg tudnám számolni, hogy hányat láttam eddig összesen, plusz azokat is inkább az otthon kényelméből néztem és visszatekintve sem tartom őket kifejezetten „Ezt moziban kellett volna átélni!” szintű élménynek. Ezzel azonban most kivételt tettem. Már az előzetesben meggyőzött az Andrew és Florence közti kémia, de a velük nézett interjúkból is simán elhittem volna, hogy ők a valóságban is együtt vannak. Nem is tudom, hogy láttam-e már valaha filmen egy párkapcsolat ilyen „tökéletesnek” mondható illúzióját. Imádnivalók még akkor is, mikor épp vitáznak valamin, és bizony anyáznak is bőven, mert ez nem egy tündérmese. Hatásosan bemutatja, mennyire nehéz is az egyensúlyozás az álmaink megvalósítása és a saját kis családunk építgetése között, hisz elvileg mindkettő ugyanolyan fontos, de nem szakadhatunk ketté és ez olykor áldozatokat követel. Kérdés, hogy hajlandók vagyunk-e ezeket meghozni. Itt persze még az élet is tovább bonyolítja számukra a dolgokat, ami valamelyest az örök kedvencemre, az Édes November-re emlékeztetett. Több párhuzam is vonható vele, hisz itt is erősen hangsúlyos a „Miként szeretnénk, hogy emlékezzenek ránk?” téma, illetve a spoiler. Ez egyszerre volt kissé fura, de egyben érthető és hatásos lezárás.
Ugyan összességében imádtam a filmet, hőseink életének szép és keserves pillanatainak bemutatását egyaránt, (Szerencsére akad benne némi természetes humor is, ami segít ellensúlyozni picit a súlyosabb részeket.) az erejéből számomra valahogy mégis elvett egy picit a folyamatos időbeni ugrálás a 3 időszak között. (spoiler) Tudom, sokak szerint unalmas, ha valami túlzottan lineáris, de itt talán mégis jót tett volna a történetnek, ha nem csapongunk benne ennyit. Persze értem ennek a művészi célját, hisz utólag visszagondolva az életünkre, vagy megemlékezve egy-egy elvesztett barátunkról, szerettünkről, szintén nem sorrendben ugranak be a képek és események, de na… Azt hittem, hogy több zsepit is telebőgök majd, de ezúttal a katarzis elmaradt (Talán részben emiatt?) és még idén a Vad robot is nagyobb érzelmi hatást tudott gyakorolni rám, miközben ez egyértelműen egy jóval életszagúbb darab.
A tagolása mellett nekem hiányzott belőle valami „extra”. A fentebb említett, hasonló kategóriájú darabnál pl. ott volt a teljesen fura, hónapra korlátozott kezdő szituáció, a főszereplő javításra szoruló munkamániája, plusz az idióta szomszédok, de itt minden olyan „átlagos” volt. Oké, lényegében beleépítették a sztoriba Florence főzési szenvedélyét, ami azért dobott rajta, de ezen kívül túlságosan is hétköznapinak hatott nekem az egész, még a gázolásos rajttal is.
Mielőtt még valaki a torkomnak ugrana, hogy lehúzom, nézze meg a csillagozásom… Attól, hogy nem éreztem tökéletesnek az összképet, még egy kiváló darabnak tartom a műfaján belül, és a negatívumok ellenére is ott a helye nálam az év 10 legjobbja között, mert Andrew és Florence alakítása kb. páratlan, és a film hangulata sok helyen egyszerűen mesés, amit Bryce Dessner gyönyörű score-ja csak fokozni tudott. Ajánlani viszont csak azoknak tudom, akiket egyrészt nem riaszt vissza a műfaj, vagy annak kliséi, hisz azért itt is akad belőlük 1-2, illetve nem árt azért hozzá a megfelelő hangulat sem, mert mikor épp haragban állunk az egész világgal / pocsék napunk volt, akkor nem feltétlenül fogunk tudni megfelelően értékelni egy ilyen alkotást.

Megjegyzés egy fordulattal kapcsolatban: spoiler

Bizonyos okok miatt halogattam a megtekintését, és bár voltak benne fájó pillanatok, jó, hogy mégis megtettem.

Nem szeretem a műfajt, és az sem segített, hogy az előzetes alapján biztos voltam benne, hogy utálni és lehúzni fogom ezt a filmet a nagy meghatódások közepette, de megtévesztett a trailer. Ez nem az álomvilágból felépített, idealisztikus, jajdeszeretjük egymást moslék, hanem nyers, életszagú és keserédes, ez teszi igazán széppé. A zenéje is ezt a szellemiséget érezteti.
Nem tökéletes páros, a kapcsolat előzményei sem, mely által szerethetőbbek is, az pedig már csak plusz, hogy a szép és egyben szomorú pillanatok közé némi humort is sikerült beépíteni. Emellett nem bántam azt sem, hogy abba is betekintést mutattak, milyen nehéz a rákkal együtt élni.
Florence itt eléggé meggyőzött, de Andrewnak is voltak hatásos jelenetei, olyan jól játszott a tekintetével.
Megható befejezés.

Két dolog vont le igazán az élményből: néhány lassú, felesleges jelenet, leginkább az elején és az időbeli ugrándozások. Pl. épphogy belemélyednél az adott élethelyzetbe, aztán hopp, máris egy korábbi szál, aztán ugyanígy egy váltás egy harmadikba. Az elején belezavarodtam, és majdnem elveszítettem a fonalat. A legjobban a születésről szóló jelenet tetszett, de több más is hatással volt rám, jó és rossz értelemben egyaránt.

Egyebek:
– A kutya nem pótlék stb. – felelős kutyatartást, légyszi, kösz.
– Az előzetesekben is kicsapta nálam a biztosítékot Florence szemöldöke. A formája még elmegy, de sokszor az járt a fejemben, mikor néztem, hogy legszívesebben fognék egy szemceruzát, szemöldökfestéket, akármit, és átszínezném. Ha ez a saját döntése, nem pedig az inkompetens sminkesé, akkor színésznek jó, de az ízlése szar.
– Az a baj, hogy a valóságban úgy 95%-ban nem a halál, hanem a szakítás, megcsalás, átverés, kihasználás vet véget a kapcsolatoknak, ha nem előbb, akkor utóbb.

Igazából persze, amint bejött a rák-dilemma, lehetett tudni, hova fog ez kifutni. De azért nekem mégis könnyet csalt a szemembe a kettejük kapcsolata és mikor Almut a jégen korcsolyázik a családjával majd elválik tőlük és visszanéz rájuk. Vagy mikor Tobias süt a kislányával kettesben a záró jelenetnél.

Olvastam egy kritikus véleményében, hogy jó, de üres.
Sajnálom, hogy ezzel a szóval ültem be a moziba, de az elején érteni véltem. Valami hiányzott nekem is az első negyedéből/harmadából. Ott éreztem valami keveset, de aztán nálam felhúzta magát a film. Ott még darabos volt az időbeli ugrálás miatt. Néhol kevés volt az a snitt, amit abba az idősíkba vágtak.
Engem, 49 évesen, két felnőtt gyerekkel, enyhén romantikus hajlamú személyiségként nagyon foglalkoztat az a téma, ami miatt Almut döntött. Hogy megtette azt, amit.
Az a jelenet, ahol az igazság kikiabálódott, nekem sokat dobott a filmen. A kapcsolatuk is tetszett. Amit láttam es láttatni engedtek. Én elhittem azt, ami közöttük van, es a film is felhozta magát, sikerült itt-ott elérzékenyülnöm is, így lett nálam 8/10.