A híd túl messze van (1977) 78% 63★

Egy igazi háborús film, mely megmutatja a hadviselés valódi természetét: mocskos, véres, hirtelen lecsapó, kilátástalan, ahol az élet pusztán statisztikai adat. Az asztaloknál ülők meghozzák kusza terveiket (melyet sokszor csak a becsvágy hajt), a katonák (és a civilek) pedig mehetnek a vágóhídra.
A háborúban nincsenek győztesek, csak előnyösebben kikerülő felek és a hátrányt szenvedő oldal. De valójában mindketten veszítenek a maguk módján.

Volt ismerős részlet, mivel végignéztem az Elit alakulat sorozatot, de így is el kellett olvasnm néhány dolgot a neten, a nagyszabású hadműveletről, a különböző hadvezetőkről.
Már a sok jó színész miatt is megérte megnézni.

Richard Attenborough filmjére már jó ideje úgy tekintek, mint A leghosszabb nap egyfajta folytatására, hiszen az ott elindított eseménysornak lényegében szoros láncszemét képezi, másrészt szerkezetében nagyon hasonlít a két mozi. No és persze ez is egy Cornelius Ryan regényen alapul
Az angol rendező filmje legalább annyira nagyszabású, mint a másik mozi. Számos világsztárt vonultat fel, még kisebb szerepekben is, miközben átfogó képet nyújt a nagy reményekkel átszőtt Market Garden hadműveletről, annak minden sikeréről és melléfogásáról. A „karácsonyra otthon leszünk” mentalitásnak hála egy gyorsan összerakott, de végül sok apróságon elcsúszó ejtőernyős hadművelet végül az európai harcok majd egy éves meghosszabbodását eredményezte.
Attanborough szintén nem akar egyoldalú lenni. Bemutatja a szövetségesek erőbeli fölényét, a katonák elszántságát és bajtársiasságát, miközben az egyes nemzetek közötti gondolkodásbeli eltéréseket, ne adj Isten arrogancia miatti feszültségeket is. A németek újfent emberként vannak bemutatva. Itt is vannak elszánt, reálisan gondolkodó tisztek, csakúgy, mint hibásan gondolkodók.
A mozi egyébként meglepően erőszakos és véres, mármint korához képest. Az ezt megelőző pár évtized visszafogottságának már nyoma sincs, így a látottak legalább annyira sokkolóak, mint az 1930-as Nyugaton a helyzet változatlanban. Egy-egy akciójelenet akár eredeti háborús felvételnek is beillene.
A híd túl messze van remek háborús mozi, mely záró képsoraival nyugtalanságot hagy a nézőben. Annak a nyugtalanságnak egy kis szeletét, melyet a háborút elszenvedő emberek érezhettek már hosszú ideje 1944 szeptemberében.

Elvi síkon ez is egy háborús klasszikus, ám a vele kapcsolatban időről időre felmerülő kritikák és a konkrét filmélmény is utalhat már arra, hogy A halál 50 órájához és a Párizs ég?-hez hasonlóan itt sem minden arany, ami fénylik. A híd túl messze van egy korábban már sikerre vitt, de alapjaiban véve egyszer elsüthetőnek tűnő receptet próbál újra megfőzni, és nem véletlen, hogy a saját korában már egyáltalán nem voltak túl gyakoriak az ehhez hasonló epikus „mozaik filmek”.

A mozi nyilvánvaló előképe A leghosszabb nap, módszertana pedig egy az egyben onnan kerül átemelésre: írj egy minden létező aspektusra kitekintő forgatókönyvet egy hatalmas volumenű és jelentőségű eseményről, castingolj a több tucat meghatározó szerepre sztárokat, és oszd el őket úgy, hogy néhány valódi főhősön kívül minden jelentős színészed kapjon legalább 5-15 perc képernyőidőt, lehetőség szerint pár nap alatt felvehető jelenetekbe passzírozva. Hogy A leghosszabb napban ez működött, tulajdonképpen csoda, az ugyanerre a kaptafára felhúzott Párizs ég? felsült ezzel a módszerrel, A híd túl messze van pedig folyamatosan azt a benyomást teszi ránk, mintha legalább két-három rendező kezei között zajlott volna a forgatás (pedig nem, és milyen érdekes, hogy A leghosszabb napon viszont tényleg több rendező dolgozott egyszerre!).
A mozi mindenekelőtt is a szétesés szélén táncol. Felütésében a legfelsőbb tiszti kar szempontjából mutatja nekünk be az eseményeket, majd szép lassan elkezd egyre nagyobb nézőpontokat felvenni, egyre több sztárt hozva be a képbe. Ez eleinte rendben is van így, főleg mivel a forgatókönyv kissé leegyszerűsítette az eseményeket és elhelyezett a színen egy-egy első blikkre is jól felismerhető negatív, pökhendi, kvázi-bűnbak karaktert. Félúton aztán az addig következetesen építgetett sztorit elkezdik megakasztani a cameo-szerű betétek. Félreértés ne essék, a James Caan és Robert Redford figurái köré szőtt minisztorik valószínűleg a mozi legfeszültebb és technikailag legjobban kivitelezett jelenetsorai, de jelentőségük és kapcsolatuk az előttük és utánuk zajló eseményekkel szinte alig akad. Ennek fordítottja, hogy szerencsére nem sokat kell néznünk Eliot Gould ripacskodását, de még azt sem, Gene Hackman mennyire nem tud mit kezdeni Sosabowski tábornokkal. Hozzájuk képest Connery és Hopkins annak ellenére tűnik el a színről újra és újra, hogy nekik kellene a valódi főhősöknek lenniük, Edward Fox és Michael Caine pedig sosem kapja meg igazán a megfelelő fókuszt – talán éppen azért, mert a történet nagy egészéhez hozzátartoznak, de a film valóban jól működő részének dramaturgiájában egyszerűen nem kulcsfigurák.
Látványfilmről beszélünk, így nem lehet szó nélkül hagyni a vizualitást sem. Az akciószekvenciák olykor sokkolóan realisztikusak, olykor meglepően esetlenek, mintha egyszerre látnánk viszont a következő évtizedek és a hatvanas évek ábrázolási sztenderdjeit. Jellemző, hogy ahol kisebb számú tömeg kisebb színtéren mutatja be az adott eseményt, ott jobban működik a dolog, ám valahányszor epikussá akar válni a film, megmutatkoznak a valódi korlátai. Kivétel ez alól a britek által az első éjszakán felgyújtott bunker esete – hát abból majdnem burleszket csináltak. Gyönyörű és máig is etalon viszont az ejtőernyősök landolásának epizódja, igazán kár, hogy a vitorlázógépek leszállását végül nem vállalták be a készítők. Érdekes lett azonban az arnhemi hídon indított első német ellentámadás kaotikus és eszetlen bemutatása: egyrészt mert látványos és megdöbbentően ostoba eseménysor, másrészt mert tényleg így zajlott a Gräbner-akció és körülbelül ez volt az SS általános „munkamódszere”, harcban alkalmazott „hősi” „taktikája”. A mozihoz használt haditechnikai autentikussága nagyon kétarcú ugyancsak, az ilyen filmeket történelem-rajongó attitűddel néző közönség szerintem nem zárta szívébe A híd túl messze vant.
A drámát illetően: nem számítva a fent említett Caan szekvenciát és Hopkins, meg Connery csapatának felmorzsolását, sosem teljesedik igazán ki. Demagóg leszek, de számos jó nevű színészlegenda teljesen feleslegesen van jelen a színen a neki jutó néhány percért/negyed óráért, Laurence Olivier és Liv Ullmann alig tesz valamit hozzá az egészhez, de nagyjából ugyanez elmondható a teljes német színészstábról, akik a korabeli szokás szerint kőmerev arccal hoznak meg keményebbnél keményebb döntéseket, miközben autók hátsó ülésén feszítenek – ezért minek ide Hardy Krüger vagy Maximilian Schell?
A filmezés alapvetően szép, de érzésem szerint semmi különös, a zene viszont első blikkre elsőosztályú, de a gigantikus műsoridő végére rájövünk, mint a legtöbb induló, fülbemászó és kissé ostobácska is egyszerre…

Szent tehén, számomra ugyanolyan csúnyácskán öregedő darab, mint A halál 50 órája. Nem tudja megismételni A leghosszabb nap sikerét.

Igazi klasszikus háborús film, stárparádéval, de a szokásosnál kicsit kevesebb giccsel, ami nagyon jót tett neki. Hosszúsága a kortól egyáltalán nem szokatlan és itt még indokoltnak is érződött. A Market Garden hadművelet nagyon érdekes momentuma a háborúnak, és mégis ritkán láthatjuk megfilmesítve. Korábban már a könyv is nagy kedvencem volt, szerencsére a belőle készült film is megállja a helyét. A műfaj kedvelőinek mindenképpen kötelező darab.