A halál 50 órája (1965) 81% 83★

Ámbár nem azt a szerkezeti elvet követi, mint A leghosszabb nap és A híd túl messze van, Ken Annakin mozija számomra ennek a „trilógiának” a harmadik darabja. Persze, ez a hármas jó eséllyel csak az én fejemben létezik, de szeretem eme filmeket összekapcsolni, annak ellenére, hogy A Halál 50 órája javarészt mellőzi a történelmi hitelességet, és sokkal inkább igazodik a korszak háborús kalandfilmjeinek elveihez.
Az Ardennekben folytatott eseményeket belesűríti ebbe az 50 órába és számos kitalált figurával dolgozik, ám így is ügyesen rávilágít arra, hogy milyen nehézséggel kellett szembenéznie a német hadseregnek 44-45 fordulóján, ám még így is nehéz helyzetbe tudták hozni a szövetségeseket.
Nyilván a nosztalgia beszél belőlem, mivel VHS-en számtalanszor láttam, így én a ma már itt-ott viccesnek tűnő csatajeleneteket mind a mai napig tátott szájjal nézem. A tankok előtűnése a fák rengetegéből félelmetesen reprezentálja azt, milyen fenyegetést is jelenthetett a már egyébként megtörőfélben levő német haderő.
A karakterek jelentős része kifejezetten idealizált, kicsit meseszerű, hogy a szövetségesek csak tanulnak az eseményekből valamit, az ellentétek is feloldódnak. Azonban a film bedobja a nagy aduászt Hessler ezredes személyében. Robert Shaw egyenesen remekel a szerepben, és mindenkit háttérbe szorít kisugárzásával. A karakter valóban olyan, mint a tankja. Egyszerre vált ki az emberből csodálatot és félelmet. A forgatókönyv szépen árnyalja, hiszen eltökéltsége, katonai érzéke tiszteletre méltóak, míg bizonyos döntései megkérdőjelezhetőek.
A Halál 50 órája nem olyan erőteljes, mint A leghosszabb nap vagy A híd túl messze van, de így is egy kellemes szórakozást nyújtó háborús eposz, melytől nem egy történelmi tablót, hanem egy nagyívű kalandfilmet kell várnunk, így nem okoz különösebb csalódást ma sem.

Egy régi értékelésemben már említettem, hogy ez a film rettentően hosszú és bonyolult evolúciós utat járt be nálam: gyerekkori kedvencként kezdte, szép lassan túlértékelt, főleg idehaza meglepően túlértékelt darabbá változott, majd az újabb és újabb megnézések friss és meglepően jól működő részletekre hívták fel a figyelmemet. Mindezekkel együtt, szerintem ezt a mozit továbbra is túlértékeljük, és bár az IMDB-s pontszáma megdöbbentően szigorúnak és borúsnak tűnik, a Snittes nyolcvan százalékhoz képest a reális értéknek talán valahol félúton kellene húzódnia…

A film felszíni látványossága, a háború megjelenítése „itt” és „így” szerintem határos a csapnivalóval: a történelmi hiteltelenség mai szemmel már kevésbé fáj, mint a nagy, látványos ütközetek megjelenítésének filmes eszköztára. Amit látunk, az lenyűgöző, de gyermeteg logikájú és életszerűtlen, kezdve a sakktáblaszerűen bemutatott, egymásnak szemből nekifeszülő felekkel, a várost ostromló harckocsikkal, a hegyek között robogó háromvagonos hadivonattal, a sokszor egészen félresikerült vágásokkal és akciószekvenciákkal. Ugyancsak nagyon feltűnő a spanyolországi forgatás zavaros időjárási és domborzati viszonyaiból fakadó következetlenség: snittről snittre látunk téli és nyári életképeket, ködöt és napsütötte derűs időt.
Ami ezt kompenzálja, és valószínűleg ide érdemes egy filmkedvelőnek koncentrálnia: Robert Shaw, mint mindhalálig elszánt, világképében rendíthetetlen, de valószínűleg a háborús stressz fogságába esett tiszt óriási, élete egyik ikonikus alakítását nyújtja. Annak ellenére is, hogy Hessler alakja inkább hasonlít a háborús német tiszt mitikus és sokak által idealizált alakjára, amennyiben úgy fűti át lovagias, mégis kegyetlen elszántság, hogy megnyilvánulásaiban utalást sem tesz a Führerbe, vagy a Harmadik Birodalom örökkévalóságába vetett hitre. Sőt, mint oly’ sok amerikai filmben, Hessler a cselekmény felütésében még mintha Hitlerrel kapcsolatos szkepticizmusát is kifejezni sete-suta módon.
A továbbiakban a film legizgalmasabb vetülete a jellemfejlődések sorozata, ezekben és a belőlük fakadó mikro-drámákban valósággal tobzódik az egyébként meghatározó szereplőktől hemzsegő cselekmény. A kezdet kezdetén Hesslerrel szimpatizálunk, de a műsoridő múlásával megannyi embertelen és néhány emberséges cselekedetével szép lassan elidegeníti magától a nézőt, így szellemes módon a végponton már kimondottan félelmetes, de nagyon is helyén kezelt ellenféllé válik a szél által összesöpört amerikai főhősök számára. Velük kapcsolatban:
– Kiley révbe érése meghatározó motívuma a filmnek, nem hisznek neki, de bizonyítja igazát és ezzel elnyeri Grey és Pritchard tiszteletét, sőt, ő maga baráti viszonyba kerül a csata előestéjén még lenézett Wolenskivel.
– Weaver tisztté, valódi vezetővé érik, miközben tortúrája kezdetén még katonának sem tűnik épp kiválónak. Ehhez azonban szükség van a sors által mellé rendelt mentorának elvesztésére, ami valójában egy klasszikus felnövés-történet, beleszőve a háború sűrű forgatagába.
– Guffy seftelő, praktikus, de nem a helytállást és szolgálatteljesítést szem előtt tartó katonából válik bosszúálló hadigépezetté. Sőt, Pier Angeli majdhogynem cameo-szerű szereplése révén egy rövidtávú, kétes hátterű meggazdagodást hajtó csirkefogóból elköteleződés előtt álló férfivé érik, akit tragikus módon éppen ekkor ér a lehető legnagyobb veszteség. Ezt a szálat a forgatókönyv és kicsit Savalas játéka is tompítja ugyan, de összefűzve a két elsővel már nagyon erősen partiban van Hessler menetelésével a sötétség felé…

Ezek a motívumok nagyon sokat mentenek a filmen, mely mint írtam, szigorúan külsőségeiben még a szuper fényképezés mellett sem ér igazán fel a műfaj legnagyobb klasszikusaihoz – csatajeleneteit elnézve szinte mindig eszembe jut A leghosszabb nap azon szekvenciája, amiben a francia kommandósok ostromolják a tengerparti városkát. Egyáltalán nem volt lehetetlen 1965-ben ennél hitelesebb, valószerűbb, a háború valóságát jobban visszaadó filmet készíteni!

Ez a film férjem kedvence volt.
Bevallom őszintén, régen fiatal koromban hatalmas kínszenvedést okozott a megnézése: irtóztam a háborús filmektől de persze mivel szerettem, az ő kedvéért azért néztem Sajnos ő már nem él, és nem érhette meg, hogy nekem is kedvencemmé válhasson…

Több mint fél évszázada készült film, és a mai napig maximálisan élvezhető. Úgy forgattak le nagyszabású csatajeleneteket… mit csatajeleneteket? TANKcsatajeleneteket, hogy nem pakolták tele CGI-vel. Mai szemmel is igen látványos, izgalmas és kidolgozott, amikor a korszak színvonalához képest kiemelkedő látványvilág mellett mégis a színészi teljesítményen van a hangsúly. Márpedig tobzódni lehet a nagy színészek nagy alakításaiban. Ami miatt viszont igazán szeretem ezt a filmet, hogy a németeket nem valamiféle démoni gonosznak ábrázolja, hanem szinte elfogulatlanul, méltó ellenfélként mutatja be. Hessler a felszínre törő fanatizmusa ellenére nem egy velejéig romlott, zsarnoki parancsnok, hanem egy tisztességes, sportszerű katona, aki azért harcol, ami neki fontos: a saját hazájáért. Egyetlen pillanatig nem éreztem negatív figurának, hanem méltó ellenfélnek. Amikor pedig a harckocsiparancsnokok dalra fakadnak, kiráz a hideg, minden alkalommal, amikor látom. Viszont a film költségvetése érdekelne…

Ez valahogy mindig elment mellettem spoiler, de jó ez így, hogy egy átlagosan punnyadt vasárnapi magányban legalább figyelni is tudtam ezekre a pszichopata zsenikre :D
A leghitelesebb ábrázolásnak Hessler alakját érzem, akinek a második vitája spoiler lehetett volna fordulópont is, de a náci vezető ilyen vezető volt. spoiler Robert Shaw zseniális alakítása miatt, a csatajelenetek, a dramaturgia spoiler nagyszerűsége miatt imádtam, de az amerikai ábrázolás miatt gyakran kaptam a homlokomhoz, ez némi gyengítést jelent. De mindenképpen filmélmény volt, az ismételhető és ismételendők között.

Egész szórakozató háborús film.
Bár sok dolgot átír, de a színészi játék feledteti az emberrel a hibáit.
A csaták pedig igazán jók.

Van itt minden, ami egy nagyon jó filmhez kell: akció, izgalom, fordulatok, meglepetések, nagy életbölcsességek, jó színészek és sok tank :D
Kicsit hasonlít a mai hollywoodi filmekre az akciójelenetek mennyiségét illetően, ami akár unalmassá is tehetné a filmet, de az egész nagyon látványos és szórakoztató. A tankcsaták különösen tetszettek, és kíváncsi lennék arra, hogy hány igazi tankot használtak a film elkészítéséhez.
Különösen tetszett az állandó stratégiakeresés, az ellenség átverése, az ő eszével való gondolkodás, stb. Az egész olyan, mint egy játék, csak komolyabb formában. És természetesen ismét plusz pont jár a két fél (majdnem) pártatlan bemutatásáért.
Hesslerről mindenkinek lehet véleménye, én még most sem tudom eldönteni, hogy mit gondoljak róla. Van, amikor erkölcsösen viselkedett, van, amikor kevésbé. Nekem valamiért mégis szimpatikus maradt. A Conraddal való vitája pedig különösen tetszik.
Az amerikai oldal karakterei azonban nem annyira voltak kidolgozva. Guffy például elég hirtelen váltott át komikus szereplőből egy bosszúálló elmebeteggé. Semmi átmenet. Egyik pillanatban még röhögsz a hülye kinézetén, viselkedésén, üzletelésén, a másikban pedig csak azt látod, hogy elvakítja a gyűlölet. (Teszem hozzá, hogy én először azt sem néztem ki belőle, hogy szerelmes) De ez biztos azért van, mert hozzá vagyok szokva a sematikus karakterekhez.
De ott van még egy szereplő, akinél ugyanezt érzem. Pritchard, aki kezdetben egy gyáva nyuszika, meg akarja adni magát, aztán (megint egyik pillanatról a másikra) marha nagy hős lesz, aki megmenti a világot. Azért mind a két karakter gondolkodhatott volna az élet nagy dolgain a személyiségváltás között/közben.
Ettől függetlenül az amerikaiak igazi hősként jelennek meg (nem úgy, mint az angolok a Dunkirkben), akiket lehet szeretni, tisztelni, elismerni. A németek pedig nem úgy jelennek meg, mint valami sátánfajzatok a pokolból. Szóval plusz pont.
A filmet elsősorban azoknak ajánlom, akik szeretik a tankokat és a sok csatát, vagy szeretnek taktikázni a háborús játékokban.
U.i.: a film minőségét lehet szidni, csak nem érdemes. Egy 65-ben készült filmtől nem várhatod el, hogy megmozduljon a tank, amikor lő… gondolj bele mennyi munka, idő és pénz kellett volna ahhoz, hogy minden klappoljon!

Ezt a filmet én már jóval később láttam, így meg már szinte borzalmas minőség az egész, nem is csak a látvány miatt, de tipikusan abban a korszakban készült ez is, amikor az amerikaiak csak hősként szerepeltek minden háborús filmben, a németek meg mind hülyék voltak, a tisztjeik meg kövérek és szemüvegesek úgy általában.
Csak azt nem értettem soha, hogy ha a németek ilyenek voltak, akkor miért volt olyan nagy dicsőség ellenük győzni? :D Költői kérdés persze.

Nagyon szeretem az ilyen filmeket, csak a végén vagyok szomorú, hogy nem mi nyertünk. Pedig úgy reménykedem, hogy hátha. :'D Robert Shaw meg olyan jól nézett ki a Hugo Bossban, hogy az már merénylet a házas nőkkel szemben!

Tigrisre festett Patton-ok, 60-as évekbeli dolgok a 40-es években, stb.
A lelőtt katonák szabvány homorítása szétvetett karokkal, majd 3 másodperces összeesés. :)
De legalább CGI nincs, összességében jól szórakozik az ember.