A Hatfield-McCoy viszály (2012–2012) 80% 24★

Fú, de jó volt ez! Nem is gondoltam volna, hogy ennyire tetszeni fog, ha nem szerepel benne Kevin Costner talán meg sem nézem.
Be kell valljam én sosem hallottam még korábban a Hatfield-McCoy viszályról, ami így utólag meglehetősen fura, tekintve, hogy milyen híres történelmi esemény volt is ez az amcsiknál. Azt kell, hogy mondjam a lehető legjobb színészeket válogatták össze a megfilmesítésére. Kevin Costnernek betyár jól áll ez a western családfő szerep, ezt már a Yellowstone-ban is megállapítottam, és részben emiatt is egyértelműen a Hatfieldek mellett tettem le a voksomat. Na meg azért, mert Randall McCoy egy idióta volt. Mindig „csodálattal” tölt el a történelem ezen időszaka, amikor halomra ölték az emberek egymást, csak, mert nem tetszett, hogy a másik beszólt, viszont megvolt az előnye is, szépen balanszolta azt az óriási gyermekáldást, amit a fogamzásgátlás ismeretének hiánya, vagy éppen figyelmen kívül hagyása okozott.
Maga a sorozat végig izgalmas és feszült, szerintem egy pillanatig sem unatkoztam rajta, a zenék kiemelkedően jók, és ahogy utánaolvastam a történethez is hűek maradtak a készítők.

A tavalyi év abszolút kedvence után nem gondoltam, hogy nagy hirtelenjében felbukkan még egy olyan western sorozat (mégha csak mini is), ami képes lesz minden elismerésemet magáénak tudni. De ez itt nagyon rendben van. Feszes, sűrű, komor. Minden lényeg benne van és semmi felesleges töltelék. És a legzseniálisabb az az egészben, hogy (amennyire utánaolvastam) ezesetben az igaz történet alapján címke annyira igaz, mint…mint maga az eredeti történet. Egyszerűen nem volt szükség igazán színezni, merthogy az alapsztori is bőven elég fordulatos. Az ember csak kapkodja a fejét, mikor kit puffantanak le legközelebb. És nem azért, mert a stábnak lövöldözhetnékje van, hanem azért mert ez a két család tényleg ennyire mélységes gyűlölettel volt egymás iránt. Hozzájuk képest a Montague-Capulet viszály játékos cicaharc, a szerelmi szál tragédiája pedig rózsaszín lányregény. Pedig ugyanaz a sztori, csak párszáz évvel később és nem a színházban, hanem a valóságban. Nincsenek hősök, nincsenek happy end élettörténetek, nincs tanulság. Nem több és nem kevesebb, mint maga az élet volt az 1800-as évek végén Nyugat-Virginia és Kentucky határán. Mocskosul sötét, ostoba és véres.

A színészek pedig mind remekül teszik a dolgukat, mindenki eléri, hogy utálni tudjam, még az is, akit egyébként kedvelek. amúgy ha pisztolyt nyomnának a fejemhez, akkor Team Hatfield, de csakis Costner és nem az öreg Devil Anse miatt.

Filmnek jó, de hogy nekem egyetlen szereplő sem válik szimpatikussá, az nagyon ritka, és itt sajnos éppen ez volt a helyzet. (Az első rész után abbahagytuk.)

Bevallom, hogy az első 20 perc után majdnem nyomtam egy shift delete-et… végül három napomba telt, hogy végigrágjam magam az első részen, utána meg úgy voltam vele, hogy most már becsületből végigszenvedem. Bődületesen idegesítőek voltak a karakterek, így ha az egyik elhullott (szégyen ide vagy oda) örömködtem magamban. A záró epizódra viszont már annyi tragédia jutott, hogy csodálkoztam, hogy maradt-e még valaki, akit megölhetnek. Ha még 10 rész lett volna hátra, akkor is kitartott volna a dráma, amit belesűrítettek az utolsó 2 órába.

Bosszú minden mennyiségben. Szépen megcsinált film, de annyira eluralkodik rajta a bosszú, az erőszak, hogy nyomasztja a nézőt, aki persze, mert néző, szeretne magának találni egy pozitív figurát, aki mellé állhat, de ha meg is találja, arról nemsokára kiderül, hogy ugyanolyan bűnös aljadék, hogy döglene meg, és aztán belátja, mármint a néző, hogy a bosszú nem járható út, mert mi más is lehetne a mondandója egy ilyen filmnek, és ez rendben is van.