A nyomorultak (2018–2019) 85% 34★

Nagyon jó, korrekt és szépen kifejtett adaptáció. A látvány és a kosztümök kiválóak, a zenéje is teljesen rendben van. Kellett ez a hat rész a történetnek. A szereplőkkel sem volt semmi probléma, de nekem pár embernél nem igazán jött át a casting. Jól játszott mindenki, de kicsit sem gyakoroltak rám hatást és sajnos ez igaz a komplett történetre; totál semleges maradt számomra az egész.

Nagyon szerettem volna szeretni, de már az is elárul valamit, hogy az első rész után évekre megakadtam a nézésével (pedig igazából elég könnyen ledarálható egyben). A nyomorultak nem tudom, pontosan hogy és mikor nőtt ennyire a szívemhez, de elképesztően kedves számomra – kevéssel marad le a Monte Cristo grófja után a kedvenc klasszikusaim sorában. Az adaptációknak pedig mindig érdekes kihívást állít, mert ugyan egy ezer oldalas könyvről van szó (amire külföldi rajongók okkal hivatkoznak „The Brick” vagyis „A Tégla” néven), de ennek igazából relatíve kis része a tényleges cselekmény és karakterépítés – nagyon sok fejezet csak a korabeli Párizst és Franciaországot, a politikai viszonyokat (vagy a csatornarendszert) festi le. Tehát a rengeteg karakterből bőven van, akiről elég kevés derül ki, és sok a tér a kreativitásra. Ugyanakkor szerintem nagyon fontos szem előtt tartani az üzenetét: A nyomorultak végső soron egy rendkívül szép történet. Igen, a társadalom peremére szorult, végletekig kizsigerelt emberek a hősei, legyenek azok szegények, politikai vagy etnikai kisebbséghez tartozók, nők, fiatalok, árvák, idősek… a lényeg, hogy mindannyian „nyomorultak”. De a regény nem arról szól, hogy ők hogy szenvednek, hanem arról, hogy miből merítenek erőt. Teljesen szembefordulva a Maslow-piramis elvével Victor Hugo ebben a könyvben azt állítja, hogy egyetlen elem, ami az embert mint személyt validálja (legyen az egy egyszerű jócselekedet, kedvesség, egy ember, akit szeret, egy elv, amit tud követni), elég ahhoz hogy a legmélyebb gödörből is felálljon.
Ezzel a sorozattal adaptációként az a baj, hogy pont a karakterek útja, pont, ami ezt az üzenetet átadja, az, ami elcsúszik benne. Igen, van némi felesleges PC, ami az agyamra ment (akárhogy próbálom, nem tudok indokot találni David Oyelowo castingjára. Nem rossz színész, tényleg próbálkozik, de nem a legjobb Javert akit láttam, és ennél a karakternél sajnos pont fontos a bőrszín), de összességében a casting fantasztikus. Dominic West tökéletes Valjean, Lily Collinsnak jól áll Fantine, Erin Kellyman Éponine-ját imádom, és Joseph Quinn Enjolras-a is kellemes meglepetést okozott. A jelmezek… általában jók, van néhány csúnya elcsúszás (a rendőri egyenruha), és ugyanez igaz a helyszínekre is. A hat rész bőven hagy időt a karakterek kibontására, ha ügyesen választják ki a jeleneteket (és nagyon örültem neki, hogy többet kaptunk Fantine háttértörténetéből). De az a baj, hogy A nyomorultak forgatókönyvírói írni akartak, nem adaptálni, és az nem ment annyira.
Valjean sokszor cinikusabb és keserűbb, mint az eredetiben, néha pedig teljesen kivetkőzik magából, és olyan kegyetlen és karakterhűtlen döntéseket hoz, amikre az eredetiben sosem lett volna képes. Javert messze túl nyitott, monologizál és lelkizik. Marius nagyapja tényleg vérmes királypárti, aki gondolkodás nélkül kitagadja az unokáját. Grantaire lelkesedik a forradalom iránt, és hatékonyan dolgozik a depresszióján. Enjolras igazi, hű barát és példamutató vezető, kicsit sem toxikus és túlpörgött. Egész karakterívek változtak meg alapjaikban ezektől a módosításoktól, és általában nem előnyükre – pedig látszott, hogy a színészekben megvan a képesség arra, hogy az eredeti figurákat is megjelenítsék.
Összességében élvezhető adaptáció, megéri megnézni, ha valaki szereti a nyomorultak történetét, de határozottan nem sorolom a legjobbak közé.

A nyomorultak az egyik örök kedvenc történetem, és ugyan a szívemhez még mindig közelebb áll a musical elsőrangú színészgárdájával és katartikus dallamaival, jólesett látni egy olyan feldolgozást, ami bővebben kifejti a regény szerteágazó szálait és átláthatóbbá teszi az összefüggéseket. Szerintem ez áll eddig legközelebb a könyvhöz, mert végigvisz olyan szálakat, amiket korábban rendre rövidre fogtak (pl. látjuk Fantine és Cosette apjának kapcsolatát, nem csak elmeséli, hogy elhagyták, vagy Mariust is már gyerekkorától követjük), de nyilván nem fér bele minden, bizonyos dolgokat itt is sűrítenek, tömörítenek (de nincs benne olyan ordító hiányosság, mint hogy a 98-asban egyáltalán nem szerepelt Éponine). Végig izgalmas, pergő cselekményű – valahol olvastam egyszer egy olyat, hogy az a jó, ha regényekből Filmet csinálnak, nem egyszerűen megfilmesítést, és ez szerintem itt remekül érvényesül. A szereplőgárda is ügyes, én kicsit ódzkodtam a fekete Javert gondolatától (pusztán korhűségi okokból), de övé az egyik legkimagaslóbb alakítás. Mindezek mellett nekem a musical maradt a kedvencem, az ottani színészek számomra teljesen egybeforrtak a karakterekkel, a zenék gyönyörűek, és ott valahogy jobban éreztem a katarzist a végén, mint itt.

Összességében jó feldolgozásnak gondolom, a színészgárda is megtette a magáét, viszont bizonyos dramaturgiai változtatásokat nem értek, hiszen 6 részbe szinte minden belefér így a random kihagyások és olyan szereplők felvonultatása, akikről igazából csak az tudhat valamit, aki a könyvet olvasta, azt nem tudtam hová tenni.
Viszont ezt a „karácsonypiros” címet át kellett volna gondolni.

Sok szempontból eye candy ez a sorozat, és örültem, hogy hat órát szántak a cirka 1500 oldalas regény kibontására, még ha nem is értettem minden dramaturgiai döntést.