A történet egy mentális zavarnak a kibontása. Ha már van benne egy klinikai szakpszichológus, aki még pszichiátriából is szerzett hozzá doktorátust a Harvardon (pláne!) akkor nem lehetett kikerülni valami témába vágó pszichés kilengést. Az intro azt a boldog kicsi Grace-t mutatja, aki egy gyerekkori idilli állapotba ragadt bele, és még véletlenül sem veszi észre, hogy senki nem olyan, amilyennek ő látni akarja. Nagyon nem olyan. A nárcisztikus pszichopata nem a másikat szereti, hanem azt, ahogy őt szeretik. Ezt pedig Grace tudhatta volna…
Élveztem a játékot, a színeket, ruhákat, lakásokat, New Yorkot, és persze nagyszerű a szinkron is. Csak Kidman szétplasztikázott arcát tudnám feledni!