Kedvenc filmem Haneke-től, bár szeretni nem igazán tudom, egy nagyon fájdalmas alkotás. A könyvet nem olvastam, de elkezdtem. Végül arra jutottam, hogy csak amúgy is depressziós időszakomban nyitnám ki, hisz, hogy egy ismerősömet idézzem: „olyan, mintha sósavval mosnák az agyadat.”. A filmre visszatérve: Huppert játéka valósággal lenyűgözött, a rendezésre sem lehet panasz, volt benne igazán hosszú jelenet is, vágás nélkül. A legjobban mégis talán a stáblista alatti csend érintett meg: míg Kohut tanárnőnek a zene jelentette bizonyos értelemben a rabságot, az emlékezetes záróképsort követő csend többet mond minden szónál.