Érdeklődve figyelem Jack szerepeinek átalakulását, ahogy ki tud lépni az ördögi, veszélyes, vonzó karakterből, és az öregedést kihasználva szinte az ellenpontjába helyezi magát. Remekül magára öltötte a teljesen átlagos, unalmas biztosítási szakember köpenyét, a gesztusai (főleg ez a kézrángás vagy ujjmorzsolgatás) nagypapámat idézte fel előttem. Nemcsak a nyugdíjas évekkel kell megbírkóznia, hanem hogy elégnek kell lennie önmagának. Lassúnak és egyszerűnek tűnt a történet, de a végén könnyek közt rájöttem, hogy nincs ennél nehezebb vagy komplexebb, mert tulajdonképpen ez a két óra egy élet betetőzése. Persze mindezt tompította Nicholson sajátos humora :D