Igen! Le kell számolni a hazug díszletekkel, a színleléssel, le kell rombolni mindent az alapokig, hogy azután újra tudjuk építeni őszintén, sallangoktól mentesen. Davis a felesége halála után döbben rá, hogy igazából semmit se érez, csak valami sötét űrt magában, és hogy talán nem is ismerte azt az embert, akivel korábban „összekötötte az életét” a társadalom által elvárt (sőt diktált) szabályok szerint. Hogy egy olyan életet él, amihez voltaképp semmi köze; csak egy szerep, amibe belekerült, elfeledve, hogy ki is volt ő valójában, és mire vágyott valaha. A kertvárosi, modern ház nem otthon, csak egy kirakat a külvilág felé, státuszszimbólum, ami egyszeriben értelmét veszíti. És akkor Davis meghúzza a vészféket, és kiszáll… Elkezdődik valami spontán, játékos, kalandos élet, amihez egy zakkant nő és kamasz fia is asszisztál, mások előtt megmagyarázhatatlan kapcsolati formában. Davis pedig lassanként újra megtanul érezni és – végső soron – élni.