Az egyik legfantasztikusabb, leggyönyörűbb film az elmúlásról, hétköznapi érzésekről, cselekedni- és menni akarásról, elengedésről, feldolgozásról, továbbélésről. A mai napig emlékszem a Daigo által a filmben felcsendülő csellószólóra, ami minden porcikámat átjárta.

A film erőssége talán épp az, hogy mer beszélni arról, ami valahol mégiscsak tabutéma, amivel nem tudunk pontosan mit kezdeni, de ami előbb-utóbb mindenki életében bekövetkezik. Persze, rengeteg filmben gyilkolják halomra az embereket, rengeteg alkotás szól arról, hogy valaki meghal. De azt hiszem, kevés olyan film van, mint ez… amiben a halálról úgy beszélnek, hogy az ember szívébe nem költözik rettegés…

Mit is mondhatnék? Lehet és kell is beszélni a halálról, és lehet úgyis kezelni, mint ahogy az Okuribito-ban teszik. Lenyűgöző film, nem csoda, hogy Oscar díjat kapott. Fantasztikus és mélységesen tiszta, a szív húrjait keserédesen megrezegtető film.