Vidéki ballada az amerikai álomról (2020) 79% 123★

Nagyon jól esett ez a film, annak ellenére, hogy dráma és ráadásul nem is a könnyebbik fajtából. Az utóbbi időben igencsak szűkölködtünk a minőségi filmekben, nekem ez most biztos, hogy az volt. A színészek tökéletesen el lettek találva a szerepükre nem csak azért, mert megszólalásig hasonlítottak arra a valós személyre, akiről mintázták a karaktereiket, hanem azért is, mert annyira át tudták élni a szerepeiket, hogy mindenkinek elhittem minden szavát. Annak ellenére, hogy Amy Addams tökéletesen hozta a neurótikus drogost, mégis Glenn Close uralta a képernyőt számomra, amikor jelen volt, akkor csak rá lehetett figyelni. Eddig is szerettem a színésznő munkásságát, de az utóbbi években mintha sokkal maradandóbb alakításokat nyújtana, mint előtte.
A történet, sajnos – és ezt a film valóságtartalma és a gyerekek ezrei miatt mondom, akik ilyen háttérrel rendelkeznek – már lerágott csont, mégis sikerült úgy filmre vinni, hogy végig lekötött és egy percre sem terelődött el a figyelmem. Nem mondom, hogy nem voltak hibái, de nem változtatnék rajta semmit. Nekem eddig 2020 legjobb filmje.

Tegnap néztem meg, illetve, fejeztem be, mert két részletben láttam. Amikor elkezdtem, akkor azt éreztem, hogy „nagy hatású, díj esélyes film” , mindegy milyen díj, a szereplők, a képi világ, a hangulat, a zene, minden adva van, hogy egy úgymond érzékenyítő filmet lássak. Nem szeretek félbe hagyni filmeket (könyveket könnyebben), ezért folytattam. De, mielőtt nagy magyarázkodásba kezdenék és az amúgy is gyanús tud lenni, kereken megmondom, hogy nem kedvelem a szándékosságot, nem kedvelem, ha bele akarják tenni a fejembe, hogy mit látok, mit kell éreznem, és már az elején tudom, hogy majd jó lesz minden, nem kell izgulnom, még sírni sem kell, elég a végén, amikor az eredeti fotókat, filmfelvételeket fogom látni. Pontosan így működik ez a szegénylegény történet. Mindent tartalmaz, ami egy balladában, egy mesében benne kell hogy legyen, csak éppen mélysége nincs. Azért merem ezt írni, mert tudom, hogy igaz történet, de a klisék elrontják a film lényegét. Nem unalmas lesz ettől a film, hanem kiszámítható. Bizonyos jeleneteknél tutira lehet tudni, hogy mi fog történni, még az arcmimikát, akár a mondatokat, vagy a ki nem mondott érzéseket is lehet tudni. Nincs meglepetés. Egyszerre akart szólni mindenről, arról, hogy megy a drog miatt tönkre egy család, milyen (semmilyen) az amerikai szociális-egészségügyi hálózat, hogy kell lenni valakinek, akitől végül ez egy sikertörténet lesz. Ez egy valós, igaz történetnek a filmes változata. Szerintem, nem sikerült túl jól. Még akkor sem, ha a végén, megnézve az eredeti szereplőket, hát, na, szorult a torkom, könnyek gyűltek a szemembe, de ez az utolsó néhány pillanat. Meg amúgy is karácsony lesz, meg nem egy jó éve van a világnak. Ez mind bennem volt.

A Vidéki ballada az amerikai álomról a transzgenerációs trauma jelenségével „foglalkozik”, de inkább arról van szó, hogy harsányan a képünkbe tolja egy random család négy generáción átívelő problémáit és azokra adott megoldási kísérleteiket. Ebben nem tartom sem kiemelkedőnek, sem kimondottan rossznak a filmet, hozza az átlagos 5 pontot.
A demagóg üzenetét a családdal kapcsolatban viszont kifejezetten kártékonynak tartom. A film szerint az egyetlen megmaradt érték ma már a család. Nos, ha ezt jelenti a család, amit itt látunk, akkor mindenkit óva intek tőle, mert egy ilyen családból a kilépés a logikus döntés. Nem állítom, hogy minden traumára az az indokolt válasz, ha örökre rácsapjuk a másikra az ajtót. Természetesen lehet megbocsátani és újrakezdeni, de ez csak bizonyos feltételek mellett működőképes. Viszont itt a megbocsátás feltételeinek a minimuma sem teljesül. Olyanokra gondolok, mint pl: a bántalmazó szülő végre elkezd felelősséget vállalni magáért és tetteiért; magába néz és felismeri a hibáit; bocsánatot kér; a családját nem kihasználja, hanem kooperál velük; nem úgy viselkedik, mint egy önző kisgyerek, hanem megoldja a problémát, amit magának okozott… Itt semmi ilyen nem történik. Helyette azt látjuk, hogy folyamatosan mást és másokat okol magán kívül, mindig mástól várja a segítséget, gyerekei mellett agresszív, beszámíthatatlan, szerhasználó… Egy ilyen emberrel akkor teszünk rosszat, ha folyamatosan újabb esélyt adunk neki, elfelejtjük a hibáit, megoldjuk helyette a problémáit, ezzel meggátoljuk, hogy kilépjen a saját mocskából.
Ahogy egy bántalmazó kapcsolatban élőnek sem azt tanácsoljuk, hogy nézze el a másik hibáit és erején felül tartson ki, mert egyszer mellette döntött, amikor még teljesen más ember volt és jó ötletnek tűnt. Egy gyerek esetében pedig ez a döntés meg sem történt, pusztán beleszületett.
A Vidéki ballada az amerikai álomról pontosan azt a szerepet játssza, mint a bántalmazó személy, aki igyekszik felébreszteni bennünk a bűntudatot. Azokhoz szól, akik már lemondtak, hátat fordítottak, eltávolodtak valakitől vagy ezt fontolgatják, mert úgy ítélték, hogy nem tudnak megbocsátani (bizonyos dolgokat szerintem nem is lehet), vagy mert úgy ítélték, hogy a másik nem alkalmas arra a kapcsolatra, ami számukra megfelelő volna.
A Vidéki ballada az amerikai álomról maga a bántalmazó.

Ez a film nagyon nyomasztó volt nekem, de ugyanakkor azt gondolom, hogy elég fontos üzenete volt. A film középpontjában álló család közel sem volt tökéletes, de én mégis úgy éreztem, hogy összetartanak a maguk módján. Nem tudtam egyébként, hogy ez egy memoárból készült, de feltételezem a könyv is hasonlóan nyomasztó lehet. Az Amerikai Álom kifejezést sokszor halljuk, de többnyire azt gondolom, hogy ez megfoghatatlan nekünk itthon. Összegezve a film mondanivalója érdekes és összetett volt, de tényleg rettenetesen nyomasztó is bizonyos pontokon.
Amy Adams és Glenn Close nagyon jól játszották a szerepüket. Különösen Glenn Close karakterét kedveltem meg, a film szinte összes tanulsága az ő szájából hangzott el véleményem szerint. Az pedig nekem kifejezetten tetszett, hogy J.D. visszaemlékezéseit hogyan építették bele a filmbe, miközben a jelenben is történtek az események.

Hú, elég ütős és felkavaró film. A drogos, alkoholista anya képe nekem sosem jött be, és leginkább csak felzaklat. Értem én, hogy pocsék volt a gyerekkora, de ez hosszú távon akkor sem mentség. Nem tanulta meg, mit jelent felelősséget vállalni saját magáért, és így egyáltalán nem vállal felelősséget a gyerekeiért, sőt, inkább az ellenkezőjét várja el tőlük.
Glenn Close és Amy Adams alakítása is zseniális. Teljesen hihetően és életszerűen hozzák a szétcsúszott, közép-amerikai, reménytelen porfészekben élő nők alakját.
Most egy darabig nem nézem újra, de jó szívvel ajánlom mindenkinek.

Vannak filmek, amik tökéletes pillanatban találnak meg és nagyot ütnek. Ez is ilyen. A színészek zseniálisak. És a rendezés is. És az első eset, hogy együtt tudok érezni egy spoiler anyával… segít árnyalni a képet.

Ui.: És még itt is van magyar vonatkozás! Owen Asztalos… :)) nem túl amerikai.

Hihetetlenül nyomasztó film. Amy Adams és Glenn Close elképesztőek benne, különösen előbbi lepett meg – nem néztem volna ki belőle, hogy ekkorát tud alakítani, de talán csak kevés filmjét láttam eddig. A felnőtt J.D.-t alakító színész szerintem viszont kicsit kevés volt.
Ha nem éreztem volna ennyire hatásvadásznak, akkor talán még 10 csillag is lehetett volna.

Minden pillanata kiszámítható a sztorinak, a képi világnak is… de így is végig figyeltem rá, érdekes, sőt feszült maradt, pedig pár perc híján két óra elég hosszú idő.
Főleg a női főszereplők kiemelkedőek, de még így is a forgatókönyv a legerősebb pontja.

Glenn Close fergeteges volt benne.
A film meg fura…számomra elfecsérelt idő volt…mindenről és semmiről se szólt.

Színészi játék ötös, díszlet-jelmez-zene ötös, sztori négyes, erő és lüktetés ötös.
És mint kiderült a végén (mivel nem tudtam), igaz történet. És a szereplők nagyon durván hasonlítanak a valós személyekre, de nagyon…