The Doors (1991) 78% 88★

Nem tudom ezt a filmet nem összevetni korunk – ahogy korábban több értékelésben elhintettem, általam kimondottan utált – zenészéletrajzi mozijaival, nemcsak a műfaj, hanem a kivitelezés volumene miatta is. Stone harminc évvel előzte meg a modern trendeket, és egyúttal meg is teremtette azok tökéletes előképét. Minden itt van, amiről ma egy zenészmozi megismerszik: zanzásított életrajz a gyökerektől a halálig, klipszerű betétekbe zsúfolt évek, zűrös magánélet összeomlásokkal és bölcs belátásokkal, egy kimondottan szélsőséges, egyszerre vonzó, izgató és taszító, ebből fakadóan elrugaszkodott és karikatúraszerű főhős – mindez epikus műsoridőben tálalva. Mint a legtöbb efféle film, Stone is sokat markol, de mégsem kap vérszemet, és az én szememben ez a Doors… akarom mondani, a Jim Morrison mozija legnagyobb értéke: a saját főhőséről szól, nem pedig a korszakról, amit részben ő tett olyanná, amilyennek ma ismerjük, és ami vice versa olyanná tette Morrisont, amilyennek ma ismerjük…

Hogy Stone Morrison-víziója mennyire valós, azt persze nem tudom – de utánaolvasva lehet sejteni, hogy kissé vad. Sosem voltan Doors-fan, de szerintem a zenéjükkel való találkozás elkerülhetetlen a XX. századi kultúrtörténet megismerése közben. Speciel a bennem élő Morrison-képhez képest is durva volt az itt bemutatott portré, illetve nem igazolta vissza azt az ikonikus, meghatározó szerepet, amit végül elnyert a magas- és a tömegkultúra egymásba szövődő rétegeiben. Ez a Morrison nem tűnik többnek egy gyermekkori trauma hatására különccé váló, filozófiával és drogokkal flörtölő átlagos fiatal értelmiséginél, akit felkap és fel is őröl a szórakoztatóipar. Az tetszik, hogy Stone nem akar sem szentet, sem újabb ikont faragni az ikonból, az ugye zavaros biztonsági játék lenne, illetve bár áldozati pózba kényszeríti a hősét, annak gyengeségeit és gyarlóságát nem rejti véka alá egy percig sem. Nem mintha Morrison, pontosabban az ő önjáróvá vált emlékezete Stone védelmére vagy éppen hogy progresszív újraértelmezésére szorulna. A másik oldalon azonban tökéletesen igaza van azoknak, akik szerint ez a Morrison egy lehetetlen figura, ugyanis kizárólag a filmben látható módon egyszerűen nem lehet élni…
Pozitívumnak kellene azonban tekinteni, hogy Stone nem engedi el a főhősben megbúvó, dalszövegeken kívül versekben, amatőr filmekben, az alkotás igényében is megnyilvánuló, legnemesebb értelemben vett művészt, bár tény, a folyton részeg, beállt, zavarodott és durva felszín alá temeti.
Val Kilmer azonban zseni, ezen sokat lamentálni nem kell. Tökéletesen húzza magára Morrison bőrét, bár a fizikai hasonlóság kettőjük között nem mindig tűnik nyilvánvalónak – szakállal és napszemüveggel inkább hasonlít Tökire –, és szédületes is belegondolni, mennyire örömteli lenne Kilmer játékát nézni, ha tényleg nem egy tomboló pszichopatát játszana több mint két órán keresztül. Egyébként így is sziporka az alakítása, szóval tényleg nem érheti szó a ház elejét.
Végezetül a magam részéről süvegelem, de részben mégis elgondolkodtatónak és nyitott kérdésnek tartom, hogy Stone úgy készítette el a Morrison-portréját, hogy néhány tévébejátszáson kívül szinte semmit sem skiccelt fel a hatvanas évek Amerikájáról, az ellenkultúráról, a korszak mozgalmi és politikai aktivitással feltüzelt pszichedelikus, drogok hajtotta zenei közéletéről. Ebből fakadóan Morrison dramaturgiai értelemben itt tényleg nem több egy nagyon hamar kipörgetett és kiégetett rocksztárnál, aki csúnyán szólva lehetett volna kövér, még évtizedekig turnézó bluesénekes, de szerencséjére időben meghalt, hogy ikonná válhasson. Sajnos a film nem tudja és nem is akarja elmondani, kinek vagy minek az ikonjává, mondván, ez úgyis tény… Ebben amúgy Stone-nak igaza van, ez tényleg nem volt kérdés 1991-ben, azóta azonban szép lassan felnőtt egy-két generáció, akiknek nemhogy élménye, igénye sincs ismerkedni a hatvanas évek kultúrájával, eszméivel. Ez szükségszerűen koptatja a mozi értékét az idő múlásával, legalábbis sejtésem szerint.

A pontozás részemről bizonytalanságot fejez ki: harminc plusz év elteltével a The Doors lesöpör a színről jó pár zenészéletrajzos filmet, de attól még ez is csak egy modern zenészéletrajz, a műfaj minden típushibájával és korlátoltságával. Szerintem ebben a stílusban még mindig a La Bamba az etalon, annak bizony Kilmer zsenijével együtt sem ér a nyomába ez a mozi.

Szeretem a The Doors dalait, de nem tudok semmit a hátterükről. Amikor néztem ezt a filmet, konkrétan meggyűlöltem Morrisont. Egy jó barátom felvilágosított, hogy mennyi minden volt még ez a pasas, amit nem mutat be itt Oliver Stone.
Miért csak a rossz oldalát kell bemutatni egy zseninek? Vagy ha már ez a cél, ne a zenekara neve legyen a cím, hanem mondjuk, Jim Morrison – a művészélet árnyoldala, vagy tudom is én…

Huhhh… Most értem a végére… Mindig lepadlóz, akárhányszor látom, pedig láttam már vagy tucatszor.
Fura kettős érzés, mert valahogy a kisördög bennem belül rohadtul örül Jim polgárpukkasztó, anarchista viselkedésének. Na és persze a kábítószer rossz dolog, soha ki nem próbálnám, de a filmben így van a helyén minden. Jókat derülök mindig a kis stiklijein és a nagy húzásain is, kivéve a végsőt spoiler
A zenéit mai napig nagyon szeretem, a szövegei igaz bizarr módon, de zseniálisak minden provokációjukkal együtt
Azon mindig kinyúlok, mikor a tévés fazon kiakad:
„ Jééézusom! Kimondta! A Nemzeti Televízióban ” – mikor az egyik szövegében, bár megkérik rá hogy az adásban helyettesítse örülünk -re az élvezünk szót – de persze ő nem…Ő kimondta! =D
A végén pedig, bár persze elejétől tudható, mi lesz a vége, mindig iszonyúan sajnálom…
Miért van az hogy a „rosszfiúk” mindig szimpatikusabbak?! ;-)
Ja, és kedvem támadt megnézni újra a The Doors-ról szóló dokut is, de nem találom pedig megvolt nekem – a gáz az, hogy még a címére sem emlékszem most hirtelen =( Közben megtaláltam a keresővel címkék segítségével: The Doors: When You're Strange

Val Kilmer legtesthezállóbb szerepe. Nem is játszhatta volna más. Val Kilmer és Jim Morrison akár még testvérek is lehettek volna.

Azon kívül, hogy a hippi korszakot elég korrektül visszahozta (már amennyire meg tudom ítélni) – borzalom. A szokásos Oliver Stone-féle kínos fontoskodás és Morrison szétlsdzett hülye szövegei tökéletesen kiegészítik egymást, már abban az értelemben, hogy a kettő együtt fénysebességgel süllyeszti az egész filmet a katasztrófa szintjére. Irritáló, üres, ömlengős, és a legrosszabb, hogy a film alatt végig azt járt a fejemben, hogy na ezért nem hallgatok Doorst, míg a Control (2007) pl. – ami szvsz az egyik legjobb életrajzi film ami valaha készült – elérte, hogy mostmár azokat a Joy Division számokat is szívesen hallgatom, amiket régebben nem kedveltem. Val Kilmer jó, de ebben a filmben baromira elcsúszott valami – őszintén, ezt látva abban sem vagyok biztos, hogy maga Oliver Stone kedveli ezt a zenét vagy Jim Morrison jelenségét és így hozzám sem sikerült közelebb hoznia. A forgatókönyv eskü néha már parodisztikus irányba ment – ja igen, ha még egyszer meghallom a „műűűvéészet” szót (ezzel a hangsúllyal), felkötöm magam. Szeretem biopiceket és még a rosszabbakat is képes vagyok élvezni, de ebből több, mint két óra most sok volt.

Ez a film nagyon gyenge volt…Val Kilmer fején és mozdulatain kívül meg a zenén kívül nem volt semmi értékelhető számomra. Meg Ryan hiába tátotta a száját és a puma is hiába szaladt el, ahogy meglátta Valt…

Biztosan jól értzékelteti Morrison drog iránti vonzalmát és kirívó viselkedését, de ez inkább lett drogos film, mint a zenekar életének bemutatása. Egyrészt a címe lehetett volna Morrison is, mert a többi zenészről semmi infót nem kaptunk. Másrészt semmi adatot nem kap a néző a zenekar működéséről, inkább egy betépett egyveleget.
Szóval egyszer épp elég volt.

És kicsit sajnálom is, mert bár nagyon szeretem a zenéjüket, így most időnként eszembe fog jutni, hogy mekkora pukkadék, beképzelt tahó volt (a film szerint) Morrison…