Távozások (2008) 90% 50★

Mindig érdekesek ezek az ázsiai temetkezési szokások. Az első öt perc először elborzasztott, mert annyira távol áll ez a mi szokásainktól, de aztán egy olyan fricskával oldották a hangulatot hogy vissza kellett fogjam magam, hogy ne nevessek fel hangosan:P Érdekes dolog ez… senki sem akarja csinálni, senki sem értékeli, mégis szükség és igény van rá. Főleg, ha valaki tényleg tisztelettel és szimpátiával áll a halotthoz. Mit nem adtam volna, ha mikor aput temettük a temetkezési vállalkozók ilyenek lettek volna…Ezt a típusú búcsúztatást képtelen lennék megszokni, de tényleg. Mégis azt kell mondjam ez a film, mint minden ilyen típusú eddig látott film/sorozat gyönyörű volt. Megmutatta, hogy egy elveszett férfi szép lassan magára talál, ahogy meglátja a „szépséget” ebben a mások által lenézett szakmában. Külön plusz pont spoiler
Kinek? huh mint minden halállal foglalkozó film ehhez is hangulat kell, de ez sem sötét inkább pont megnyugtató. Lassú és a csellónak és a zenének hála az ember szívét átmelengeti.

Ez egy nagyon jó film a halálról és arról, hogy mi van azután. Hogyan készítik elő a halottat a temetés szertartására, és ez hogyan segíti a gyászában a családot. Nagyon fontos témát boncolgat a film, hiszen ez az, amiről senki sem beszél… egyfelől mert nem illik, és a társadalom szereti addig homokba dugni a fejét, amíg nem muszáj szembesülnie a valóval, másfelől ez olyan téma, amihez csak kellő érzékenységgel és empátiával szabad hozzányúlni, hiszen feszültségek, traumák és feloldozásra várások lapulnak a háttérben, melyek képesek robbanni. Szeretteink elengedését, hiányuk feldolgozását és emlékeik megőrzését járja körül ez a film lépésről lépésre, kapaszkodókkal, hihetetlen szeretettel, együttérzéssel és tisztelettel viseltetve az eltávozók iránt.
Yorijo Takita nagyot alkotott, nem hiába kapott Oscar-díjat a film, Joe Hisaishi muzsikája pedig szokás szerint zseniális, a csellómuzsika pedig különösen szívszorítóan gyönyörű. Egyébként a Miyazaki-animék filmzenéit köszönhetjük még a zeneszerzőnek, amiket azt hiszem senkinek nem kell bemutatni.
Azt gondolom, hogy a halál és a gyász mint olyan, nem lehet tabutéma. Beszélni kell róla. De ha már beszélünk róla, akkor azt így kell megtenni. Ennyi finomsággal, részvéttel és méltósággal.

Hihetetlen, hogy a keleti emberek hozzáállása a hithez, a valláshoz vagy most a halálhoz, sokkal közelebb áll hozzám, mint a nyugatiak tanításai, szokásai.
Annyira emberi ez a film, és megható. Örülök, hogy ma néztem.

Szép és jó film, érdemes megnézni.
A mi kultúránkban amúgy is szükségünk lenne a halálra tett sokféle tabut feloldani, mert ez a nagy fejelfordítás, amivel az élet végéhez és konkrétan a halálhoz állunk minden, csak nem életszerű.
Emiatt aztán a szeretetre való odafigyelés gyakran elsikkad a halál körüli teendők idején.
Ez a film erről is szól. Meg persze egy elsőre furcsa, de mégis fölemelő önmegtalálásról, és az azért való küzdelemről, kitartásról.
Nagyon jó, hogy vannak tőlünk alapvetően különböző kultúrák. A japánt e tekintetben különösen értékesnek tartom az európai ember számára. Általuk is láthatjuk, hogy mennyire érdekes, szép és sokféle az ember.
Sokkal, de sokkal többféle szép élet létezik, mint amit mi el tudunk képzelni.
És soha nem tudhatjuk, hogy ezek közül melyik lehet számunkra segítség a magunk életküzdelmében.

Szép film volt, de egyáltalán nem könnyű. Alapvetően végig egy borongós hangulat volt a jellemző. Nyilván a téma miatt is. A kedvenc szereplőm Daigo főnöke lett. Bírtam az öreget. Viszont Mika karakterével/színészi játékkal nem voltam annyira megelégedve. Engem idegesített kissé a csaj. Daigo viszont érdekes szereplő volt. Nem az a tipikus „menő főszereplő”, sokkal inkább emberi, őszinte. A nehéz kezdés ellenére megtalálja ennek a hivatásnak a szépségét, elfogadja azt, hogy neki ezt szánta az ég, és kitart emellett a döntés mellett.
Nem mennék el a mondanivaló mellett sem. Minden búcsúztató tanulságos volt…
Nem csak akkor kell értékelni a másikat, amikor az már nincs.

Ahogyan azt előttem már többen is elmondták, tényleg nagyon szép film. Szerencsére nem volt annyira lehangoló, mint amennyire számítottam, sőt egyáltalán nem éreztem lehangolónak. Kétségtelen, hogy a téma nem túl vidám, de a megvalósítás mégis annyira őszintére és olykor tárgyilagosra sikerült, hogy nem lettem tőle rossz kedvű. A korábbi értékelések alapján én egy kicsit több zenei betétre számítottam, de így is rendben volt.
Mindenképp érdekes volt megismerni egy másik kultúra temetkezési szokásait, és főleg számomra az volt érdekes, hogy egyáltalán nem borzasztott el az, amit láttam. Ehhez hozzátartozik az is, hogy aki már veszítette el közeli hozzátartozóját, és ült az ágya mellett, mikor ő már sajnos nem élt, az tudja, hogy ebben nincs semmi rémisztő. Ahogy mondani szokták: ez is csak az élet része.

Eltelt pár nap a filmnézés óta de még most is sokszor eszembe jut mennyivel szebb emlék lenne egy ilyen szertartásé, mint a kórházban megmutatott testek látványa… Annyira mások voltak, mint életükben, hogy szinte fel sem ismertem őket. Az is teljesen másképp nézett ki, akit csak felravatalozva láttam. A filmben bemutatott ceremónia olyan szép, olyan megnyugtató. Igazán szeretetteljes búcsúzás ami segíthet megbékélni szerettünk elvesztésével. A kivitelezés is végtelenül érzékeny, ugyanakkor tapintatos. Csodás film.

Az egyik legfantasztikusabb, leggyönyörűbb film az elmúlásról, hétköznapi érzésekről, cselekedni- és menni akarásról, elengedésről, feldolgozásról, továbbélésről. A mai napig emlékszem a Daigo által a filmben felcsendülő csellószólóra, ami minden porcikámat átjárta.

A film erőssége talán épp az, hogy mer beszélni arról, ami valahol mégiscsak tabutéma, amivel nem tudunk pontosan mit kezdeni, de ami előbb-utóbb mindenki életében bekövetkezik. Persze, rengeteg filmben gyilkolják halomra az embereket, rengeteg alkotás szól arról, hogy valaki meghal. De azt hiszem, kevés olyan film van, mint ez… amiben a halálról úgy beszélnek, hogy az ember szívébe nem költözik rettegés…

Mit is mondhatnék? Lehet és kell is beszélni a halálról, és lehet úgyis kezelni, mint ahogy az Okuribito-ban teszik. Lenyűgöző film, nem csoda, hogy Oscar díjat kapott. Fantasztikus és mélységesen tiszta, a szív húrjait keserédesen megrezegtető film.

Nagyon szép film a halálról és arról, hogy hogy viszonyulnak hozzá az emberek. Megtanít tisztelni a halált, az életet. Nem mindegy, hogy ezt a kényes dolgot hogy végzi el az ember és mit kapnak azok akik ittmaradnak a gyászukban, hisz nekik a nehéz, a legnehezebb. Valahogy úgy érzem, hogy természetes, hogy ebben a témában japán film készült. Igazán jól el tudják mondani, át tudják adni az érzéseket.

Tökéletes film.