A szív hídjai (1995) 88% 234★

A filmet ismertem először, és a mai napig az egyik legjobb érzelmeket megmozgató filmek között tartom számon. Eastwood maga is Kincaid lett, a varázsló, aki ráérzett, hogyan kell láttatni ezt a két embert: "Vannak dolgok, a varázslatos dolgok, amelyeknek egészben kell maradniuk. Eltűnnek, ha a darabjaikat nézed.”
Mielőtt háromgyermekes családanya lettem, könnyebben tudtam haragudni Francescára spoiler. Hiába éreztem a vívódását, hiába tudta az eszem és a szívem a két döntés miértjeit, az ész és a szív két külön mérlegen mérlegelt. Most azt mondhatom, nincsenek kérdéseim. Válaszaim sem. Nem tudom mit tennék ott és akkor a helyében. És itt most nem helyes és helytelen döntésekről vitatkozom. Nem buzdítok senkit sem a család elhagyására a mindent elsöprő szerelemért. De – ahogy sok más esetben is – „Ne ítélj, hogy ne ítéltess!” Csak akkor tudhatod, hogyan döntenél, ha valóban ugyanabban a helyzetben kell döntened. Lehet azt mondani, hogy én persze tudom a jó választ. De vajon tényleg? Ugyan még csak harminc vagyok, de 19 éve ugyanazt az embert szeretem, és három csodálatos gyermeket köszönhetek neki. Nem kerültem még Francesca helyzetébe, nem kellett szembenéznem egy ilyen válaszúttal, de értem, érzem és megértem őt.
Ami olvasáskor egy kis pluszt adott, az az első és az utolsó fejezet, ahol belepillanthattam kicsit Robert életébe is. A könyvbe kellett, de örülök, hogy a filmből kimaradt.
Sokan romantikus műnek tartják, én mégis kénytelen vagyok vitába szállni ezzel. A romantikus az én megfogalmazásomban egy rózsaszín, cukormázas, boldoganéltekmíg valami. Szeretlek-nem szeretlek, ugrándozós, vihogós lányregény. Ez a történet nem erről szól. „Realizmus, gazdaságosság, érzékiség, szépség, varázslat”. Számomra ezt adta.
Évekig tartott, mire a könyvet beszereztem, és kissé félve vágtam neki. Olvastam jót és rosszat, a film miatt pedig nagy elvárásokat támasztottam vele szemben. Szerencsére nem kellett csalódnom. A könyvben pontosan ugyanazok az érzelmek ragadtak magával, mint a filmen.

Clint Eastwood nem csak remek színész, hanem zseniális rendező is. Rengeteg érzelem volt a filmben mégsem volt egy percig sem érzelgős vagy kínos. Elnézést kérek a kivételektől de szinte hihetetlen, hogy egy férfi ennyire érzi mi lakozik egy női szívben, illetve hogy hogyan gondolkodna nagyon sok nő egy ilyen helyzetben. Brian Molko énekelte, hogy „A heart that hurts is a heart that works”. De vajon mennyit bír ki az a szív? spoiler

Francesca akár a barátnőm is lehetne, szívesen teázgatnék vele és merengenék a múlton…Fájt nagyon az egész film, én valahogyan egészen máshogy cselekedtem volna a nő helyében…

Életem első filmje, amire határozottan emlékszem, hogy mennyire felzaklatott. Úgy álltam neki még zsenge kamasz koromban, hogy ha egy dolgot nem fogok a film közben csinálni, az a sírás. Már majdnem vége is volt, büszke voltam magamra, és akkor jött a lámpa előtt álló autós jelenet. Engem ennyire filmes jelent korábban még nem viselt meg, így nem is tudtam napirendre térni felette még egy egész délutánon keresztül. Csak bőgtem, mint a kisgyerek, akitől elvették a játékát. Azóta nem néztem meg az egész filmet egyben, mert félek, mi lenne a végére velem, nem vagyok rá büszke, de pici női szívem nagyon megtépázza Meryl dilemmája, és az egész jelenetben tanúsított színészi játéka, jelenléte. Azt hiszem, itt szerettem belé (nem csak én).

A történet egy rövid, de intenzív románcot mutat be egy házas nő és egy vándorfotós között egy kis iowai városban.
Sokak számára klasszikus romantikus drámaként ismert, számomra viszont egyáltalán nem hozott semmit. A történet lassú tempója és a karakterek közötti kémia hiánya miatt a film túlságosan vontatottnak és kiszámíthatónak tűnt. Emellett a film klisészerű megközelítése a tiltott szerelem témájához nem hozott semmi újat, ami érdekfeszítővé tette volna.

Nem is értem miért nem láttam ezt a filmet. Csodálatos, szívettépő, érzelmekkel teli alkotás. Az emberben akarva-akaratlanul felveti a dilemmát, hogy vajon ő mit tenne, ha ilyen válaszút elé kerül. A zenék kiválaó választások voltak.
A színészi alakítások kiemelkedőek voltak, kiemelném Meryl Streepet. Azok az apró, de annál jelentősebb mozdulatokban, pillantásokban is minden benne volt, s amikor az ember már azt hitte, hogy ezt ugyan már nem lehet fokozni, pedig tudtam, hogy lesz egy csúcspont a végén, de az az autós jelenet, s amit ott Meryl Streep alakított, az gyémántot ért.
Biztosan újranézem.

Felkavaró, felzaklató, elemésztő…

Engem ez a film nem igazán fogott meg, és ennek szerintem nem kis részben, azaz oka, hogy az idő nagyon nem volt kegyes ehhez a történethez. A dilemmák az értékek, amiket képvisel a film, sajnos ma már nem állnak meg a lábukon.
Szóval igen, engem már nem nyűgözött le igazából film cselekménye, nem tudtam azonosulni vele. A tájak szépek, és Eastwood remekül játszik, Streep nem a kedvencem, de ő is elmegy. Rossznak nem mondanám, de ma már, amikor azt látni/olvasni mindenhol mennyire fontos is hogy kiálljunk magunkért, és ne tűrjünk el mindent egy kapcsolatba, és hogy merjünk változtatni az életünkön, ez a film többé nem releváns.

Tegnap este néztem meg, de még mindig a hatása alatt vagyok. Elég erősen belemarkolt a szívembe és szorongatta. Dráma a javából. Zseniális volt mind a színészi játék (azok a pillantások, azok az apró mozdulatok, Meryl Streep nézése Clint Eastwood szottyadt testére…), mind a végkifejlet, a mi lett volna ha kérdések… hatással volt rám.

Nem egy könnyű film, lassú, klasszikus színészi játékkal. De megéri megnézni, különösen ha az ember olyan élethelyzetben van, amikor a mondanivalót igazán értékelni tudja.