A szabadság útjai (2008) 80% 195★

Furcsa ilyet írni, hiszen egy drámáról van szó, de egyszerűen imádtam minden percét. Lehet azért is, mert valamilyen szinten párhuzamot tudtam volna April és Frank problémái és a saját életem között, de engem az elejétől fogva odaszegezett a képernyő elé. Fantasztikus volt minden színész, imádtam a megmondóember, John karakterét, viszont nálam Kate Winslet játéka vitte a prímet, egyszerűen zseniális ez a nő. A Kate+Leo párost pedig örökké szeretni fogom… Olyan kémia van köztük, amit csak nagyon kevés párosnál éreztem eddig, bárcsak még több filmben szerepeltetnék őket együtt. ♥
Elgondolkodtató, szívbe markoló, brutálisan realisztikus film, szerintem még biztosan újra fogom nézni párszor.

Azta! Nehéz megszólalni ezután a film után. Azok közé tartozik, amin napokkal a megnézés után is még gondolkodik az ember. A történetről nem sokat tudok írni, ezt látni kell.
Azt viszont tudom, hogy Leo és Kate zseniális volt. Komolyan. Amit eljátszottak, azt nem sokan tudnák utánozni. A hangulatot így tudnám leírni: mintha egy rinocérosz ráült volna a mellkasomra. Levegőt sem tudtam venni, annyira nyomasztó volt az egész, amire rátett egy lapáttal a zene is. Disszonancia, disszonancia hátán.
Nem sok filmnél tűnik fel az ilyesmi, de ezért a szövegkönyvért minimum egy Nobel-díj járna. Ahogy tesóm mondaná, tűpontos volt. A szavak töltények voltak, a játszmát senki sem nyerte meg.

Aki megragadt a titanicos Kate/Leo-nál, és esetleg beskatulyázta őket hősszerelmeseknek, az sürgősen nézze meg ezt a filmet. Fájdalmasan igazi dolgokról szól, fantasztikus színészi játékkal. Konkrétan én az ilyen drámai alakításai miatt sorolom DiCapriot a kedvenc színészeim közé. Aki ráragasztja a nyálas szépfiú vagy a karakterszínész-címkéket, az még nem látta a legjobb filmjeit.
Mellesleg érdemes szerintem komolyodó párkapcsolat első szakaszában is elővenni a filmet és megbeszélni/átgondolni, hogy vajon hová is akarunk tartani, tetszik-e az irány és mit akarunk elkerülni.

Nehéz, mély, nyomasztó és tragikus film. Végignézhetjük Leo őrjöngéseit és Kate Winslet szenvedéseit.
Tipikus emberi szerepeket ismerhet meg a néző. Vajon mi mások vagyunk, mint az átlagos párok? Merjünk nagyot álmodni? Ki az őrült? Akit bezárnak vagy akinek fogalma sincs, mit akar az élettől…? Van-e egyáltalán ilyen, hogy életcél? Nem csak magunkat csapjuk be ezzel? Hogyan maradjunk hűek önmagunkhoz, amikor már másokhoz nem tudunk?

Emlékszem, úgy tíz éve moziban néztem az akkori barátommal.
Azóta már sokszor néztem újra, főleg itthon, többnyire egyedül.
Mindig elgondolkodtat mindenfélén. Pl. azon, hogy ha azt folytatom, ami tíz éve oly logikusnak látszott, hogy gondolkodni se nagyon kellett rajta, akkor most valószínűleg kb. kétgyerekes elvált nő lennék. Meg azon, hogy jobb-e így, ahogy. (Nekem jobb.)
Amúgy kiváló film, sokszoros újranézésre alkalmas. Eléggé felnőtt-cucc. Nem a durva nyelvezet, szex, erőszak, akármi miatt – ilyesmi nincs is benne, vagyis csak annyi, amennyi a valóságban is van. Hanem amiatt, hogy pont azokat a kínzó kérdéseket ragadja meg, amelyekkel tele van a felnőttség, ám amelyeket többnyire elintézünk annyival, hogy: „á, szokjál hozzá, bébi” vagy „á, ilyen az élet, nem fenékig tejfel, nincs kolbászból, stb.” – de tulajdonképpen miért nincs? És miért kellene hozzászokni?

Ismét egy jó filmet nézhettem meg Dicaprio szereplésével.
Szépen kidolgozott történet, ahol jól lehet látni a szereplők érzelmeit, reakcióit a különböző szituációkra.
Remek színészeket válogattak hozzá.

Hm, nem nagyon tudok belekötni. Nem mintha kötelező lenne, csak hát DiCaprio továbbra sem a szívem csücske (de most az egyszer elismerem, hogy marha jó volt! – szóval nem tudom kedvemre szapulni).
A film témája kortalan – bár nyilván a regény miatt kellett a díszlet. Azt hiszem még egyetlen filmnél sem éreztem azt, hogy ennyire közelre hozza a pocsék házasság atmoszféráját. Sam Mendes egy zseni (meg az asszony is, ha már itt tartunk).
Valamilyen szinten mazochistának kell lenni, hogy két órán keresztül beszippantsuk ezt a nyomasztó légkört, de valahogy mégis ott motoszkál benne a remény, hogy hátha ki lehet törni és hátha helyre lehet hozni, amit rothadásig rontottunk. Aztán a vége úgyis az, ami…
Shannon ezért a szerepéért kapott Oscar jelölést, amit nem igazán értek. Meggyőző volt, mint mindig, de most komolyan… két jelenete volt. Azt leszámítva, hogy az ő karaktere volt a „megmondóember” és az egyedüli, aki tisztán látott, nekem sajnos kevés volt. De ezzel együtt is max. pontszámos.

Kate és Leo újra együtt. Jók együtt. A film címe annyi is lehetne, „Wheelerék”. (Ez elég középszerű lett volna.)
spoiler
spoiler
Volt pár igazán kimagasló jelenete a filmnek, az egyik, amikor spoiler, a leghátborzongatóbb pedig az, amikor spoiler. Akkor lesz igazán kisfiús Frank, amikor spoiler
A film időnként egészen modern spoiler, majd megmutatkozik azért, hogy 1955-öt írunk spoiler.
Átéreztem az alapproblémát,de spoiler. Igazán erős film, de azt hiszem, nem nézném újra. spoiler
Ja, és Michael Shannon megérdemelte azt a díjat.
És rá kellett jönnöm, hogy spoiler

Nehéz értékelni ezt a filmet, mert annyira őszinte és annyira hétköznapi kérdéseket hagy maga után, hogy nem igazán tudom eldönteni, hogy tényleg milyen értékelés illene ide. Ami azt illeti a hangsúly tényleg a színészi játékon van és mind Kate mind pedig Leo elképesztően jól alakít, ez már az eslő 5 percben kiderült. A két főszereplő nagyon más irányba haladna, de mégis úgy érződik mintha egyikük sem tudná, hogy mit szeretnének – lehet, hogy tényleg jobb lett volna, hogyha új életet kezdenek, de külön-külön. Meg kell tanulni elengedni is egymást egy kapcsolatban, amit itt nem tudtak megtenni a szereplők. Alapvetően inkább nyomasztó a film hangulata, amit fokoznak a zenék is, de mégis úgy érzem érdemes volt megnézni.

-.-