Párbajhősök (1977) 71% 17★

Nagyon kellett ez a mentés Ridley Scottnak – a Napóleon utáni csalódottságomat vastagon sikerült árnyalnia ezzel a mozival. Igaz, ehhez majdnem ötven évet kellett visszatekerni időben, de akkor is megérte. A Párbajhősök egy gyönyörű, stílusos, nagyon egyéni látásmódú film, amiben igenis megvan az az érzékenység, ami Scottból az elmúlt néhány évben látszólag kiveszett.

Maga a mozi egyébként idestova évtizedes távlatokban van már a várólistámon: érdekelt a téma, az irodalmi alap, és Keith Carradine miatt is, aki szerintem pokolian jó és rendkívül méltatlanul elfedett színész, mégis kellett hozzá a Napóleon sokkja, hogy végül tényleg leüljek elé.
Nagyon jól kiérződik egy logikai kapcsolat a Párbajhősök és Az utolsó párbaj között. A párbaj valaha fennkölt, nyers, de nemes és a férfiúi helytállás legvégső bizonyításának színtere volt, amit minden eleganciája és szertartásossága ellenére egyre inkább rokonítunk már egyfajta barbársággal. Manapság azt is mondhatnánk, a párbaj pontosan azt az értelmetlen, beszűkült tudatállapotot prezentálja két férfi között, ami nemzeteket fordít egymás ellen a csatatereken. Mégis, Scott pont a párbaj lélektanának feszegetésével igazolja, hogy fürkészi és valamennyire érti régi korok régi embereinek mai szemmel feldolgozhatatlanul más, a moderntől eltérő értékrendjét, gondolkodásmódját, és bár a kétezres évek gigantikus történelmi blockbustereiben ezt már nem tudja és talán nem is akarja igazán hatékonyan kibontani, itt nagyon is mélyre megy, sőt, tisztelettel mutatja nekünk be lélektani kutatásainak eredményét. Pontosabban – és ez azért a film egésze szempontjából mégiscsak fontos tényező – Joseph Conrad kutatásainak eredményét…
Ennél is megnyerőbb azonban a technikai oldal. A film érezhetően kis költségvetésből dolgozik, nem tud és nem is szeretne epikus lenni, helyette egy nagyon hatásos emberi léptéket ragad meg, kiaknázva a környező természetben rejlő szépséget, vonzerőt. Félreérthetetlenül meglelhetjük rajta Caspar David Friedrich festményeinek esztétikai hatását, a finálé táján Scott szinte mintha mozgóképes kivitelben újrakomponálná ezeket. A természeti képek gyönyörűek, az ezekben megjelenő ember maga a titokzatosságba leplezett, felfejthetetlen gondolat, költészet és akarat… Szintén ezen emberi lépték miatt a filmben látható akár csak asztalokon heverő kardok, a pengék által vetett szikrák, az acél csattanása, az orosz télben érezhetően csontig hatoló hideg megjelenítése egyetlen összefagyott holttest által sokkal-sokkal súlyosabbá és kifejezőbbé válik, mint a modern történelmi nagyeposzok korlátlan költségvetésből megkreált CGI csatajelenetei. Nem vagy kíváncsi háromezer 3D-ben renderelt katonára, amikor látsz egyetlen igazit a halál küszöbén, hozzáfagyva egy ágyútalphoz.
A színészi munka terén Carradine szokása szerint elragadó, mindenkinek ajánlom, keressétek és nézzétek a fickót, megéri! Harvey Keitel sajnos nyögi a karaktere formátlanságát, ez egyértelműen forgatókönyvírói hiba, de az nem, hogy jellemének rejtélyessége alapvetően illik a film egész hangulatához, sőt, elveszne belőle egy csipetnyi fűszeres kis plusz, ha jobban elmagyaráznák, szánkba rágnák, miért ilyen hajthatatlan, makacs és vadállatszerűen beszűkült tudató Feraud.
Az eseményeket talán nem teljesen autentikus, de nagyon eltalált és jól működő zene kíséri, sokszor nagyon ügyesen beágyazva a cselekménybe – amikor Tom Conti a régimódi, barokk fuvoláját fújja, az egyenesen varázslatos, majdnem annyira, mint amikor Jeremy Irons oboázik A misszióban.

Tény, nem tökéletes, és már a blockbusterek érájában sem teljesen „kézreeső”, komfortos filmalkotás, de gyönyörű! Kompenzációs célból adok rá tíz csillagot, és már pattan is fel a kedvencek közé.

Borzalmas … úgy értve az egész űgy… mániákusok !
A film meg néhol nagyon vontatott … de örűlök hogy ráleltünk.
Egyszer érdemes megnézni.

Egy Ridley Scott film vagy nagyon jó élményt nyújt számomra vagy hatalmas csalódást okoz.
Ezúttal az utóbbi történt. Szeretem a kosztümös filmeket, de ez nagyon nem kötött le. Nem is sikerült egy este befejeznem. Mind Harvey Keitel, mind maga a történet egyaránt idegesített. Egyszerűen értelmetlen az egész. Ha valamit bemutatna a film a korszakból, akkor még lehetne érdekes is. De ez nem történik meg. Csak ugrálunk az időben, követve kettejük párharcát. Pozitívumként talán annyi, hogy Keith Carradine egész jól alakítja Armand d'Hubert karakterét. De ez egy felejthető film. 4,2