Napóleon (2023) 63% 166★

Ridley Scott filmjeiben vannak szép nagy űrhajók, epic lovagi párbajok, látványos történelmi összecsapások, vad szörnyek, repülő végtagok és sok-sok vér – kíváncsi lennék, mi történne, ha ez így mind, egyetlen filmjében kapna helyet. (A film nézése közben néhányszor eszembe jutott, hogy talán Napóleon személyiségzavarait egy facehuggerrel való kellemetlen találkozása okozta.) Viszont, mint azt az új műve is szemlélteti, nem ő az a rendező, akihez magasröptű gondolatokért és jól átgondolt koncepcióért érdemes fordulni.

Azt, hogy történelmi film létére hiányzik belőle a történetiség, több kritika is boncolgatta* – ezen nem csak a „hitelesség” kérdését értem, mivel önmagában nem baj az, ha egy történelmi film nem teljesen hiteles, a megítélésnél inkább az a fontos mérce, hogy miért változtatja meg valaki a történelmet, mit akar ezáltal közölni, hogy van az egész kivitelezve. Hanem az is probléma, hogy az időbeliséget, ok-okozati láncolatokat nem érezni benne, olyan az egész film, mintha Scott egy Napóleonos Wikipédia szócikkből találomra kiválasztott volna eseményeket a korszakból, és azokat minden összefüggés nélkül egymás mellé tette volna, hogy azokon vágtázva átrohanjon. Így aztán semmire sem jut igazán idő, a csaták (Scott erősségei) elsietettek, vázlatosak, talán csak az elején bemutatott ostrom és Waterloo tartalmaz valamennyi kraftot, de sajnos nem sokat. Az egyes történelmi események között gyakran szinte semmilyen átvezető nincs, így fordulnak elő olyan húzások, hogy Napóleont azért száműzik Elbára (1814), mert a csibész elrontotta az orosz hadjáratot (1812), miközben az események magyarázásából így kimarad cirka 2 év, a lipcsei csatával és minden mással együtt. Itt sem önmagában a hitelesség a probléma, hanem az igénytelen, összecsapott történetvezetés. Az elsietettség miatt nem kelt semmilyen tragikus esemény empátiát, pl. a királypárti népfelkelés Napóleon általi véres leverése pár másodpercnyi gyilok***óban fullad ki, aztán már repül is tovább az elbeszélés.

Külön viccesek a zeneválasztások. A nagy vérengzések, lassított felvétellel bemutatott aprítások közben mennek ezek a fennkölt zenék, amivel Scott már-már Mel Gibson babérjaira tör. Vagy vannak nemzetekhez társított választások is: ha Oroszországba menetel az ember, oda aláfestésnek valamilyen olyan sejtelmes muzsika dukál, mintha a konkvisztádorok valamilyen ősi maja templom labirintusaiban kóborolnának néhány elfalatozott, pórul járt szolga csontjai között, szóval már a hangeffektek is figyelmeztetnek: itt most a civilizáció belép a fejletlen barbárok földjére (ugyanez, más eszközökkel az egyiptomi hadjárat kapcsán is érvényesül).

Érdemes még kitérni a korrajzra is, mivel a francia kritikusok felváltva háborogtak az ábrázoláson (Scott nem akármilyen elme: visszatrollkodott egy annyit, hogy a franciák magukat sem szeretik, szóval hagyják már békén). A francia forradalom egy katyvasz, az emberek mind velejéig romlottak, gyerekesek, csúnyák, ellenszenvesek, perverzek, buták, zabolátlanok, stb. (Szóval a rendező nagyjából annyi megértéssel és olyan szintű társadalomképpel kezeli a tárgyát, mint legutóbb a Szomorúság háromszöge, a Joker, vagy az Influenszer) De jön Napóleon és aztán elszabadulnak a dolgok. Az első 20 perc alapján azt hittem, az lesz az üzenet, hogy a randalírozó forradalmárokat egy erős kezű, thug life férfiember ráncba szedi, mert hogy ez kell a népnek. Aztán kiderült, hogy Napóleon igazából nem tud senkit ráncba szedni, mert ez az ember ebben a filmben egy 9 éves szintjén mozog (szegény Phoenix), amely megközelítés egyrészt lehetővé teszi, hogy a kárörvendő néző jól kinevesse, hogy hát micsoda nyomi volt a lelkem, másrészt viszont meggátol bármiféle ismeretátadást, legyen szó a konkrét időszakról, vagy általánosabb, az emberi pszichét érintő problémákról: mert Scott így nem mond semmit a hatalomról, az autokrata jelleméről, a népszerűségének okairól, csatáiról, vagy másról. Amiről mondani akar valamit, az a hős szexuális élete és Jozefinával való kapcsolata. De bár ne akarna: itt valami olyasmi a fájdalmasan elnyújtott és túlrészletezett történet, hogy Bonaparte nem tud jól szexelni, ezért szerelme megcsalja, ezért az úr megpüföli párszor, ezért marakodnak, de azért az urat csak a nő érti meg és szereti igazán, és jajj, de tragiromantikus az egész.

Az egyetlen, aki ráncba szed bárkit is, az a brit sereg és Wellington, ők az igazi emberek, akik véget vetnek a francia bohóckodásnak. Nem tudom, ez a nemzeti elfogultság-e az oka, hogy a Guardian ennyire benézte ezt a filmet és ódákat zengett róla.** De szerencsére jön a Gladiátor 2.

*https://hvg.hu/elet/20231123_Ridley_Scott_Napoleon_krit…
** https://www.theguardian.com/film/2023/nov/15/napoleon-r…

Őszinte csodálkozással konstatáltam, hogy lehet még egy ilyen húzása a rendezőnek, a förtelmes Gucci Ház után. És pofátlanul megjátszotta még egyszer.
A dühömet leginkább az váltja ki belőlem, hogy ez a rendező, tehát Ridley Scott (ha esetleg valaki nem döbbent volna rá még), rendezte a Szárnyas fejvadászt (!!), a Thelma és Luise-t, az Alien – Nyolcadik utas a Halál című filmet, de a Gladiátort, a Hannibált és a Sólyom végveszélyben-t is. A fenti filmek egyikének még csak a stáblistájának minőségéig nem ér fel a Napóleon és ezen sajnos Phoenix kétségbeesett játéka sem tudott egy szemernyit sem változtatni. A kétségbeesett játékot úgy értem, hogy a forgatókönyv sekélyesen megírt karakterének színtelensége és pipogyasága ellenére is, a színész – én azt gondolom – megpróbálta a lehetetlent.
A filmről előttem már leírták, amit nagy vonalakban én is gondolok, én csak az alábbiakat kiegészítésként fűzném hozzá.

Hogy miért is nem jó ez a film, az én olvasatomban:
– Kirbynek semmi keresnivalója nem volt ebben a korban. Imádom, szeretem, de ő nem ide való. És ha én ezt látom, akkor ebből következik, hogy a casting olyan munkát végzett, amelyért a gázsiját most azonnal kérem visszaszolgáltatni, és egy random kutyamenhelynek azonnal átutalni szíveskedjenek. Kösz. (nyilván a főszerepet nem a casting döntötte el 100%-ban, sőt, lehet, hogy egyáltalán nem, a gázsi átutalását az az ember utalja a random menhelynek, aki Kirbyt szerződtette).
– A lebutított Napóleon karakter annyira provokatívan lebutított, hogy az értelmes néző néhol úgy érezheti, hogy igazából nem is egy komoly filmet néz. Én szó szerint – pedig nem kimondottan kedvelem a franciákat – „franciarasszistának” tituláltam a filmet, és mint európai sértődtem meg azon, hogy tulajdonképpen egy hírhedt történelmi alakot kikaptunk a sorból, és akárki volt is a leiratok szerint, készített róla számunkra a forgatókönyvíró és a rendező karöltve egy bohócot, akire most lehet mutogatni, bele lehet látni az aktuális vezetőink gonoszságát, értelmetlenségét, tudatlan politizálását. Én ezt a filmet felesleges provokációnak és gyalázatos ferdítésnek látom, ami Napóleon teljes karakterét illeti. És ha a karakter még ilyen is, a teljes koncepcióra ráhúzni ezt a jellemvonást baromi stílustalan.
– A karakterek egyikének sincs mélysége, súlya. Olyanok mint az ólomkatonák, a rendező egy táblán eljátszadozik velük. Steril, színtelen, vállvonogatós.
– A sztorinak sincs mélysége. Semmilyen, és ezt nagyon komolyan írom. Ásítoztam, forgolódtam, vakarództam a moziban míg néztük és a legnagyobb problémám az volt, hogy rádöbbentem a film felénél, hogy megittam egy liternyi zero colát, és, hogy én ezek után hogy fogok aludni. Továbbgondolva pedig, még fontosabb, hogy fogok kimenni wc-re, ha még egy órát itt bent kell ülnöm és nem akarom zavarni a közönséget. Aztán arra a megállapításra jutottam, hogy egyfelől tökmindegy, a legtöbben unatkoznak, másfelől, kb. nyugodtan elkezdhetnék énekelni is, egy öt percre, senki semmiről sem maradna le. És ezt így átgondolva, elég szomorú a mozira nézvést.
– A zenéjét más is írta: döbbenetesen nem illik a képekhez, sőt, mi több, nemhogy az ember átszellemülne tőle, de zavaró zörejként hat a csatamezők felett. Elkerekedett szemmel konstatáltam az egyik jelenetnél, hogy sikerült ezt is totálisan elhándálni.

Szóval, levonva a következtetésem nagyon tömören: Ridley Scott nem Clint Eastwood. Úgyhogy, én a helyében inkább élvezném a rengeteg pénzt és elmennék egy yachtra valamelyik óceán közepére, hogy átgondoljam a munkásságomat, és levonnám azt a következtetést, hgoy nekem a jövőben már nem kell többé filmhez nyúlni.

Egyelőre, azonban, nem veszem le a kedvenc rendezőim listájáról. Megvárom a Gladit.

Avagy gyorstalpaló a 19. század kezdetéről amerikai módra, 150 percben.

Nagyon látványosan indít a film, konkrétan kivégzik Marie Antoinette-t. Azt azért hiányoltam, hogy egy kalácsot senki sem dobott be, de még meg se szólalt erről, majd gyorsan elintézik Robespierre-t is, hogy a címszereplő végre előtérbe kerülhessen.
Nagyon gyorsan lefesti a hatalom megszerzését ab direktórium, az első konzul majd a császárrá koronázás alapján, közben meg ellátogatunk Egyiptomba is, ahol belelövet az egyik piramisba a látványosság kedvéért (úgy tudom ez a valóságban nem történt meg), majd talál egy múmiát, akivel farkasszemet néz (vélhetően ez Nagy Sándor volt). Azért azt elvártam volna, hogy a rosette-i követ mutassák vagy valami utalást rá, de semmi. Haza kell mennie, mert a felesége felszarvazta.

Apropó feleség! A Josephine-nel való jelenetek inkább egy gagyi romantikus komédiába illettek volna bele, de nem egy komolyan veendő történelmi filmbe, mindenesetre a kedvemet meghozta hogy olvassak a kettejük viszonyáról valamit, hogy tényleg ennyire gagyi volt-e.

Egyedül a csatajelenetek voltak iszonyat jól kidolgozva, de azok nagyon. Austerlitz, Borogyino és Waterloo nem hiányozhattak, de kispórolták a lipcsei népek csatáját, amit még a végén a felsorolásban sem tüntettek fel. Emellett egy nagyon látványos jelenetet kihagytak, amikor I. Sándor cárral egy tutajon tárgyalt, ehelyett a tilsiti békénél piáltak egyet.

Ami nagyon nagy hiba volt, az az amikor Moszkva felé menet azt mondja vele van Németország és Lengyelország. Ekkor már nem létezett sem a Német-római Császárság, ami mellesleg miatta szűnt meg (basszus, ezt is kimerték hagyni). Poroszország hatalma csúcsán állt, ami németnek mondható. Lengyelország meg már több mint 10 éve nem létezik ekkor, mert fel van osztva három nagyhatalom között. Volt valami Napcsi által létrehozott Varsói Nagyhercegség, de Lengyelországot emlegetni ekkor szinte történelemhamisítás.

Az őt körülvevő személyzetből Fouché csak említés szinte van benne, pedig azért ő is elvárható lett volna hogy többet szerepeljen, Talleyrand viszont tényleg jól volt megjelenítve, egyedül Metternichet hiányoltam, na meg a Code Napoleont, bár szerintem azzal nem akartak bajlódni.

Egy szó mint száz, amerikainak nem szabad az európai történelemről filmet forgatniuk, mert nagyon elrontják. És most finoman fogalmaztam…

Hosszasan lehetne sorolni történelemtanárként, hogy mi a baj a filmmel és miért hasonlít nagyon a legújabb történelem tankönyvekre az egész, de közben meg azért akadnak szerethető részei is a műnek, még akkor is, ha sokkal inkább egy történelmi best of-fércmunka Napóleon életéről, mintsem egy igazán tetszetős történelmi film. A látvány és a zene elsőosztályú, a színészi játék remek, de a narratíva szétesik, s követhetetlen külső szemlélőként, arról nem beszélve, hogy az érzelmi részek bemutatása is felszínes, így végső soron a sokat akar a szarka, de nem bírja a farka esete áll fent a filmmel. Pontszámban azonban megkapja, még ha gyengén is, mert az igyekezetet éppenséggel fel lehet fedezni benne.

(Megjegyzésként érdemes amúgy a Jean du Barry után megnézni, mert ha lazán is, de a két film egymás folytatásaiként is felfoghatók, legalábbis az egyes karakterek sorsát illetően.)

Értékelés: 7/10

Monumentális filmeposz, sötét tónusokkal, mégis pompás képekkel operálva.
Nem egy pergő-akció, de ez számomra csak még vonzóbbá tette.
Joaquin Phoenix miatt vártam nagyon – és nem csalódtam (mint előző filmje esetében)- ez nagyon jól sikerült. Vanessa Kirby is pompásan hozta a figurát.
Érdekes, hogy előző nap néztem a „Jeanne DuBarry”-t és (a véletlen hozta így) tegnap este jutottam hozzá ehhez a filmhez, mely történetileg szinte annak egyenes folytatása – persze a stílus más, de ez is tetszetős volt számomra (akárcsak az).
Ridley Scott kitett magáért! Ezek után -bár tudom, arra még várni kell- „repesve várom” a Gladiátor 2 érkezését :)

A Napóleon üres, felületes és torz képet ad komplex alanyáról. Lehetett volna egy sokkal érdekesebb és összetettebb, árnyaltabb film a hatalom részegítő jellegéről, a francia forradalom messzemenő hatásairól vagy arról, hogy miként hagyott nyomot a világon ez a császár. „A semmiből jött. Mindent meghódított” – hirdeti a film szlogenje, ami nem, hogy nem igaz, de nem is ezt mutatja. Helyette remekül összerakott akciójeleneteket láthatunk, jól eljátszott kellemetlen karakterinterakciókat, és semmivel sem többet egy nagy kérdőjelnél, hogy mit, miért és milyen hatással tett Napóleon – vagy hogy pontosan mit akart ezzel az egésszel Ridley Scott.

Bővebben: https://www.roboraptor.hu/2023/12/05/ridley-scott-napol…

Csak azért nem írom, hogy a leghosszabb film volt, amit az utóbbi időben láttam, mert előtte pár nappal volt szerencsém a Megfojtott virágokhoz…

Jajj ez az a film, amit mindenáron a moziban szerettem volna megnézni, de párom testvére lebeszélt róla (sajnos). Végül párommal otthon néztük meg. Nekem alapjába véve tetszett a film, imádom a főszereplőt, jól állt neki a Napóleon szerep, a szerelmi szál és a csata jelenetek is tetszettek. A vége számomra kicsit olyan gyors volt. Nekem újranézős lesz. Egy kicsi hiány érzetem azért maradt, bár pontosan nem tudom megfogalmazni miért. De kétségtelenül szép film :).