Minden, mindenhol, mindenkor (2022) 76% 333★

A Mátrix és az Egyetlen járni kezdett, hogy ez a film futni tudjon… asszem valahogy így mondják az ilyet. Néhány elemében látszólag ezekből (plusz hasonló alkotásokból) merít, mégis kellően kreatív és elborult, illetve olyan szépen megcsavarja a párhuzamos / alternatív világok témáját, hogy ezt simán elnézzük neki. Ennek sikerült elérnie azt, amiben a Doctor Strange 2. csúnyán megbukott, így itt tényleg egy ŐRÜLT multiverzumot kaptunk, amiben kiaknázzák a koncepcióban rejlő valódi lehetőségeket. Mindemellett látványos, fordulatos, érzelmes, olykor még vicces is a kellő mennyiségben, de megfejelték ezt olyan tanulsággal, ami legalább egyszer az életben mindenkit szíven találhat, hisz egy ponton mind elmerengünk azon, hogy: „Mit csinálhattunk volna másképp az életünk során? Mi lett volna ha…?”. Ezen kérdések végtelen mennyiségű válasz előtt nyitnak ajtót, melyekbe bele is fájdulhat a fejünk, miközben csak szomorúságra lelünk, elhalasztott lehetőségekre, elvesztett barátokra, szerelmekre, és szem elől veszítjük mindazt, amit mégis sikerült elérnünk. Valahol átérzem Evelyn utazását, illetve felismerését, hogy egy döntésével rengeteg nagyszerű dologról csúszott le, mégis inkább Waymond volt, akivel a legjobban azonosulni tudtam a szereplők közül. Én is hajlamos vagyok magamat hibáztatni mindenért és az alacsony önbizalmam miatt úgy érzem, hogy senkit sem érdemlek meg, mindenki csak pazarolja rám az idejét, miközben így is igyekszem kedves lenni velük és kiérdemelni a szeretetüket. (spoiler)
Nem gondoltam, hogy így betalál majd nálam. Teljesen abban a hitben ültem neki, hogy valami túlértékelt művészfilmet fogok látni, amivel szimplán eltelik 2 óra és adok rá legfeljebb 6-7 csillagot, de nagyot tévedtem. Örülök, hogy ilyen történetek is születnek még, így picit sajnálom is, hogy moziban kihagytam, mert az idén látott darabok közül ez az egyik legjobb.

Ha nem ijeszt meg az elvontsága, furasága és minden egyebe, akkor a végén egy olyan film élményt kapsz, amit minden eszement agymenés ellenére csak úgy magadhoz ölelnél.
Na hát a film is olyan mint ez a fenti egy mondat: hosszú, összetett, kaotikus, de tartalmas.

Először is Oscar-díjat a vágónak! Ez egy olyan film, hogy egy másodpercre sem veheted el a tekintetedet a képernyőről, mert 1 másodperc alatt 300 történetet mond el. Valami egészen különleges élmény volt, bár nem szeretem az ilyen elvont filmeket, ez mégis végig lekötött, és tudtam, hogy lesz valami értelme ennek a rengeteg sületlenségnek, és lett is.
Azt azért elöljáróban elmondanám, hogy ha nincs Michelle és Jamie Lee valószínűleg sosem nézem meg ezt a filmet, így mindenképp óriási elismerés a castingnak, és mind a két színésznőnek, nagyon nagyot játszottak, Jamie Lee ugyan csak mellékszereplő volt, de minden megmozdulása felért egy jutalomjátékkal.
A második dolog a mondanivaló, szerintem ahányan leszünk annyiféleképp fogjuk interpretálni a látottakat, így könnyen lehet, hogy, amit én gondolok, azzal más nem ért egyet, de ettől jó ez a film. Szeretem a nem szájbarágós filmeket, amiket ha megnézel, utána beszélned kell róla, mert millió gondolatot ébresztett és tudod, hogy másban is vélhetően legalább ennyit, de ezek a gondolatok nem biztos, hogy egyeznek. Na hát itt volt miről beszélni. Az én meglátásom szerint ez a film azt akarja mondani, hogy légy bárki is, fogadd el azt, aki vagy – adott esetben a nagy senki –, mert bár lehetnél bárki, akkor sem biztos, hogy jobban éreznéd magad a bőrödben, mint abban, amiben éppen vagy. És ha már sikerült elfogadnod magad, akkor próbáld meg megtalálni a boldogságot abban a világban, amiben élsz, mert igenis minden életben van minek örülni, mindig van valami jó, valami pozitívum. Ilyen egyszerű, és bármennyire is közhelyes, szerintem ezt akarja mondani ez a film, a maga különleges módján. A film Evelyn vívódását jeleníti meg, aki egy koszos mosodában dolgozik a lúzer férjével és a meleg lányával, és egyszer csak bekattan nála valami és rájön, hogy ennél sokkal többre hivatott, de mire is?! A világugrások a gondolatok cikázását jelenthetik, míg az őket kiváltó szürreális cselekedetek számomra azt jelentik, hogy minél jobban fásulunk bele a mindennapjainkba és vágyunk valami más életre, annál hülyébb dolgokat kezdünk el csinálni, csak, hogy azt érezzük, hogy élünk. Amíg néztem a filmet volt egy olyan érzésem is, mintha Michelle Yeoh pályafutásának állítana egyfajta emléket a film, bemutatván szinte minden filmjét valamilyen formában, illetve magát a színésznőt, mint ünnepelt sztárt. Sokáig nem értettem, hogy mi értelme van annak, hogy hol kínaiul, hol angolul beszélnek benne, de utólag azt mondom, hogy ez is csak a korábban elmondottakat támasztja alá.
Fú nem tudom, szerintem ha picit is nyitottak vagytok az elvont felé, akkor nézzétek meg ezt a filmet, mert biztos, hogy maradandó élmény lesz, de ha egyáltalán nem vagytok nyitottak a komfortzónán kívüli filmekre, akkor bele se kezdjetek!

Egy alternatív univerzumban a Wachowskiknak (L1 & L2) volt egy filmtervük olyan emberekről, akik a párhuzamos valóságokba át tudnak lépni a különféle manifesztációik révén. A két alkotótárs el is zárkózott a világ zajától, hogy a részletekbe belemerüljenek. Se net, se kábeltévé, kikapcsolt telefonok – szigorú szabályokat követtek. Viszont egy jó kis Monty Python-vhs-gyűjteménnyel kellett osztozniuk a szálláson. Nem tudtak ellenállni a közelebbi kapcsolatba kerülésnek, akárcsak annak, hogy a látottak hatással legyenek rájuk. Az eredetileg teljesen humormentes, inkább szinte vallásosan misztikus előképeket invokáló projekt fura tulajdonságokkal kezdett rendelkezni. Igen, lehet végül is humornak nevezni azt, ami beszüremkedett a forgatókönyvbe, de helyesebb inkább ezt fénytörésként felfogni, kölcsönhatásként, ami a különféle komponensek pillanatnyi együttállásának következménye, mintsem az anyag szerves része. Az anyag is ott van persze, látszik világosan, de csak az aurán keresztül. A nagyon komoly mondanivalót, a lényegbe vágó meglátásokat szürreális, de áttetsző csomagolásban kapjuk meg. Még véletlenül sem olyan minőségű kivitelezésben, ahol a csomagolás elfed mindent. Ebből a kapkodva, férfi módra bugyoláltságból következik evidensen, hogy a humor nem könnyedén vicces, és az ügyetlenségtől néha túl sok is, a scifi nem rafináltan hightech, sőt inkább csak jelzésértékű, a logika pedig nem a végletekig cizellált, amit a tempóval igyekeznek palástolni – de mindez azért is áll messze a maga nemében tökéletestől, nehogy elvigye a figyelmünket az ajándékról.
Érdekessége az alternatív univerzumnak, hogy a Wachowskikat ezúttal Danieleknek hívják, de amit itt alkottak, az talán közelebb áll a rétegízléshez (már ha a kommerszen belül is van ilyen (de hát miért ne lenne?)) / (vagy a szakma köldöknézéséhez, esetleg az adott kategória vájtfülűinek a szórakoztatásához), ám mégis ugyanolyan fontos és megkerülhetetlen, mint az, amit ott alkottak.

Teljes őrület, színtiszta zsenialitás, az utóbbi évtizedek legjobb filmje.

Talán túlságosan meghatódtam Harrison Ford és Ke Huy Quan jelenetén, amit az Oscar-díj átadáson láthattunk. Ők ketten, közel 40 évvel ezelőtt játszottak együtt, és ahogy K.H.Q. el is mondta, számára ez a díj, amit H.F. adott át neki, az amerikai álom megvalósulása. Legyen így. A filmre nem készültem fel kellőképpen, általában utánajárok, hogy mit is nézek meg, most nem tettem. Meg is volt a trip, vagy flash élményem. Egy elképesztően pörgős, intenzív képi világot kapunk, és, hogy minden értsünk (nem biztos, hogy sikerül), le se szabad venni a szemünket a filmről. Már ha csak a plakátját megnézzük , érezhetjük, hogy lesz itt minden és tényleg mindenhol, mindenkor. Én, aki még a „hagymát hagymával” (régi magyar film) ritmusán nőttem fel, vagy lehet a Dallas is, mindegy, annak ez a párhuzamos világokba való belépés nem egyszerű ütemet diktál. Az alaptörténetet hamar megértjük, mi lenne ha…, akkor, amikor, így-úgy döntöttünk, máshogy döntöttünk volna. Kik lennénk, mi lett volna belőlünk, milyenek lennénk, milyen tapasztalattal rendelkeznénk, ezeket, hogy hasznosítanánk, mások lennénk-e, mint most, jól döntöttünk-e, ilyesmikre gondoljatok. És, hát, igen, hogy most , a jelenben jó helyen vagyunk-e? Mi az, ami akárhány univerzum van, végül mégis élhetővé teszi az életünket. Valami ilyesmi a film. Nehezen megfogható, illetve nehezen elmesélhető. A vágói munka dicséretes, de fejfájdító, a lassabb filmeket jobban szeretem. De, a téma jó és, ugyan azt gondolom, hogy az általam eddig látott Oscar filmek közül nálam nem ez nyerne, viszont érteni vélem a Z generáció megszólítását.

Micsoda egy őrülten zseniális film.
A filozófiai réteg felől közelítem meg. Valaki itt ráérzett a sokvilág-elmélet egzisztenciális nyomasztására, mert hiszen Rovelli relációs ontológiája és Wolfram ruliádjai óta sejtjük, hogy a minden valójában semmi, és jelentést csupán a viszonyulás emergenciája ad. És lehet létezik egy univerzum, ahol valaki érti is, amit itt most leírtam.
Mindegy, mert ahogy én is, úgy a film is a végére visszakanyarodik Schopenhauerhez, mert ugye ha ennek az egésznek úgysincs semmi értelme, a legjobb amit tehetünk, hogy a szenvedést minimalizáljuk. Ezért hát soha ne kövessetek el kvantumöngyilkosságot egy jobb élet reményében! Ámen.

A feléig bírtam.

Az ötlet jó, de ez a megvalósítás egyszerűen borzalmas. Kapkodós és iszonyatosan fárasztó.
1 csillagot kap a jó zenék miatt, 1 csillagot az ötletért, illetve még 1 csillagot, amiért egy idősebb hölgyet tett meg a világ megmentőjének.

Igazából ezt a témát sokkal, de sokkal jobban megoldotta Az egyetlen, Jet Li főszereplésével. Inkább azt nézzétek.

Fel orat birtam ebbol a borzasztoan kinos, rettentoen gagyi, vallalhatatlanul bena hulladekbol.
Ez megis mi a sz@r?

Biztosan velem van a baj, mert erről a filmről meg csak jót olvasok. Az első kb. félórát még azt mondom, hogy élveztem is, sőt, teljesen izgatottá váltam, hogy húúú ez még jó is lehet, mivel ilyet kb. még nem is láttam :D aztán valahogy minden a feje tetejére állt és az én befogadóképességem tetejéhez értünk. Nekem ez a film túl sok volt, emiatt nem tudott túl sokat adni, és a sok furcsaság mellett számomra elvesztette a mondanivalóját. Kínszenvedés volt végigszenvedni magam ezen a majdnem két és fél órán. Premier előtt nézhettük ezt is, de ha ezt tudom, lehet inkább hazamegyek Az elveszett város után…