Mágikus, merész, meseszép utazás (2025) 62% 19★

Elcseszett romantikus knight-rider.

A trailer alapján nagyon érdekelt volna. Alapjáraton nem szeretem a romantikus filmeket, de a párhuzamos idősík, időutazás téma kedvemre való, illetve sokszor jól áll a romantikának, ha misztikus szállal keveredik, de itt sem külön, sem együtt nem működött.
Unalmas, vontatott, sótlan. Hál' istennek nincs két óra, mégis legalább 3-nak érződött. Az világos, hogy egy kapcsolat életútját hivatott bemutatni, de a tálalás sz*r. Ha el akarom pszichologizálni, egyedül az volt benne értékelhető, hogy a karakterek az elakadás után spoiler.
Itthon kikapcsoltam volna a felénél.
Legalább a film előtt (privát esemény volt) adtak néhány egész hasznos cuccot meg volt aprósütemény, az jó élmény volt.

Egyvalami miatt mosolyodtam el a program után, de az közel sem a film volt.

A Burger King bemutatja: Vontatott, unalmas, melankolikus utazás, avagy a fordított Suzume, ahol az ajtók bezárása helyett azok nyitogatása a cél, a végére pedig azt kívánod: „Bárcsak a Pokolba vezetne számukra az utolsó egy ilyen céltalan és klisék garmadájával megpakolt időpocsékolás után…”
Egy kedves ismerősöm hívott meg a film premier előtti gálavetítésére, amihez több okból sem volt kedvem, de végül beadtam a derekam, hogy mégse vesszen kárba egy ilyen lehetőség, de abszolút minimális elvárásokkal ültem be rá, miután már az előzetese előre lelőtte szinte az egész cselekményt, plusz láttam, hogy egy pontozó oldalon jelenleg 39%-on áll. Ezekre ugyan ritkán adok, de ez sosem jó jel.
Bevallom, hogy ennek ellenére viszonylag erősen indított. Még meg is mosolyogtatott a kezdeti kis csetlés-botlás a fura autókölcsönzővel, aztán olyan vánszorgásba váltott az egész, amilyet még egy ilyen romantikus drámától sem várnék. Eleve nem kedvencem a műfaj, az ebben közölt mondanivaló(ka)t / tanulságo(ka)t mégis kismilliószor hallhattuk és láthattuk kategóriákkal élvezhetőbb, illetve emészthetőbb kiadásban, ráadásul még a történet legnagyobb talányára sem adnak nekünk választ a végére. A legszomorúbb, hogy még a két A-listás főszereplőnk sem képes pozitív irányba billenteni a mérleget, mert egyrészt a kémia köztük kb. nulla, másfelől pedig olyan kínos párbeszédeket írtak a karaktereik szájába, hogy az olykor már fizikailag fájt. Hiába próbálták az őrök betartatni a „Mindenki kapcsolja ki a telefonját” szabályt, még ezen a sajtóvetítésen is azt láttam, hogy többen nyomkodnak, meg sikerült olyan trollok mellé beülnünk, akik azzal szórakoztak, hogy a szívószállal nyikorogtak és kuncogtak a kifejezetten csendes jelenetek alatt. Eleinte irritáltak ezek a kéretlen zajok, aztán azon kaptam magam, hogy én is nagyokat sóhajtok, mert ez a bő másfél óra úgy háromnak érződött.
Bíztam benne, hogy legalább a végére értelmet nyer ez az egész pszichológiai csigaverseny (Trauma méregetés? Trauma bonding? Fear bonding? Mi is volt ez tulajdonképpen?), de azon kívül, hogy spoiler semmi érdemlegeset, vagy maradandót nem mutatott föl.
4 csillagot kap tehát a csalóka felvezetés, ami szépen elhitette velem, hogy talán egy vicces, fordulatos, és közel sem átlagos romantikus történettel lesz dolgunk. Emellett díjaztam még a betétdalokat, a tényleg aprócska kis musical szakaszt, és a cinematography-t is, ami szintén teljesen rendben volt, de pont a lényegesebb elemein bukott el ez a projekt, szóval végeredményben senkinek sem ajánlom. (Max. talán Margot Robbie, meg Colin Farrell rajongóknak, de kb. mindkettejük karrierjében egy kritikus mélypontnak tekinteném ezt…)

– That was very dramatic.
– It's a bit over the top.

A fesztiválokon kívül ismeretlen művészfilmes, Kogonada meglátogatja a Cinema City-t, és fejtörést okoz mind a kritikusoknak, mind a nagyközönségnek. Ha meglátjuk ezt az elképesztően nyálas, erőltetett címet, a tipikus TV2-délutáni komfort-romcomok juthatnak eszünkbe, teljesen jogosan. Két, a szerelmi életben sikertelen, kiégett ember egymásra találós története ez, annyi extrával, hogy két olyan színészt zárnak össze, akikért sokan alapból elmennének a moziba. Első látásra nem tűnik többnek, azonban a mű alaposan szembemegy az elvárásokkal. A megidézett filmtípus valóban megjelenik annak számos sablonjával, fogásával, csakhogy a két szereplő nem viselkedik komfortosan a helyzetben. Túl fáradtak, hétköznapiak ehhez, ugyanakkor próbálnak úgy viselkedni, mint ahogy az ilyen filmekben szokás – és ettől olyan ambivalens, izgalmas az egész.
Jellemző, hogy az ilyen romcom-filmekben az alkotók mintha „összezárnák” a potenciális párt. Kogonada és Reiss erre reflektálnak az abszurd alaphelyzettel: egy titkos autókölcsönző cég GPS-e terelgeti a két szereplőt egymás felé. Az egyik legviccesebb jelenet, amikor a GPS többször is kimondatja David-del a nyakatekert címet, ami szembetűnően kellemetlen a férfi számára.
Ha valaki próbált már úgy beszélgetni a valóságban, mint ahogy azt a filmekben teszik, tudja, hogy nem szokott jól elsülni a dolog. David és Sarah érzik, hogy egy second-chance romantikus drámába csöppentek, melynek jellemzőiről dereng valami a fejükben, és mivel őszintén vágynak az intimitásra, megpróbálják követni a flow-t. Ám kudarcot vallanak, mert túl valóságosak: a GPS vezeti őket az állomásokon, de nem adja oda nekik a szövegkönyvet a kiszámítható (de épp ezért konzisztens) párbeszédekkel, úgyhogy a páros improvizál az alkotók által meghatározott szituációkban. Rosszak a párbeszédek! (szándékosan) – és ettől jó a film. Két ember, akik próbálnak kapcsolódni, de nem tudnak beszélni magukról; random eszükbe jutnak sablonos mondatok (a megidézett filmtípusból), persze ez csak ront a helyzeten. Nem tudom elképzelni, hogy nézhetett ki az írási folyamat – olyan, mintha nem lenne megírva.
A látvány szépen váltogat a hallmark és az art-house között. Ugyanígy a zenehasználat is nagyon tudatos (amikor a jelenetzáró mondatnál halkan elindul egy upbeat dal, ami átvezet a road trip montázshoz, csak ugye az a mondat egyáltalán nem volt frappáns, mert ez nem az a film).
A mű második felében a múltbeli feldolgozatlan problémákkal való konfrontálódásra kerül minden hangsúly, ami felborítja az amúgy sem stabil struktúrát. Vontatott, feszengős és még inkább kiszámíthatatlan lesz (miközben bizonyos szempontból baromi kiszámítható), nem lehet eldönteni, mi akar lenni a film. A játékidő 3/4-énél lévő „első csók”- jelenet, aztán a „mégsem lehetünk együtt, mert csak”, majd „próbáljuk meg mégis, mert kötelező a happy ending” mind ismerős állomás, de itt annyira bizarr, antiklimatikus, hogy garantáltan nem fogjuk összetéveszteni a sablonnal.
Végső soron a széteső forgatókönyv is a koncepciót erősíti.
Az év legzavarbaejtőbb, legegyedibb filmélménye ez a különös, személyiségzavaros utazás.

Kedves film, de nem lesz maradandó.
Nem tudom, a vélemények alapján rosszabbra számítottam-e, talán igen. Tény, hogy elég elvont. Előtte én sem tudtam elképzelni, hogy működhet Colin Farrell és Margot Robbie párosa a vásznon, nekem sem illettek össze, de végül nem volt gondom velük. Ha az ember kikapcsolja az agyát, és nem keres racionalitást a történetben, akkor élvezhető. Sajnos pont a film csúcspontja, a traumák feldolgozása, amikor spoiler nekem elég unalmas volt, és mivel elég fáradtan ültem be a filmre, és meleg is volt a moziban, ott bizony belealudtam :D De egyébként a többi jelenet kedves, humora is van, és érdekes allegóriája a film a párkapcsolatoknak. A két főszereplő mondjuk eléggé szélsőséges figura, és Margot Robbie-t mostanában szinte csak az ilyen szép, de nagyon fura/kicsit bolond csaj szerepekben látom.