Magányos vadász a szív (1968) 83% 9★

Üldögéltem egy kicsit ezen a filmen, mert úgy tűnt, legnagyobb erénye és gyengesége is ugyanabban a központi mondanivalóban, illetve ennek kissé didaktikus átadásában rejlik – sok egyéb, kétségtelenül és egyértelműen pozitív tulajdonsága ellenére. Bárhogy is forogjon azonban a néző észjárása, a Magányos vadász a szív lelkiségét és mély humanizmusát valójában sosem érheti panasz, sőt, ilyen téren az itteni értéke sokkal reálisabbnak tűnik az egyébként decens IMDB-s pontszámoknál…

De letudván egy kötelező kört, ezt a történetet bizony áthatja egy igen erős egyoldalú már-már képmutatás, az a szándék, hogy az amerikai társadalom többségi és ilyen-olyan okból kisebbségi csoportjai közé minél szélesebb szakadékot illesszen. Ez a fajta polarizáció a történet premisszájából is kódoltan adódik: a szereplők kivétel nélkül kiszorulnak az élet normális szféráiból, a főhős süket-néma, legjobb barátja értelmileg is sérültnek tűnik, Mick családja a lebénult apával egzisztenciális szempontból kapott léket, Blount karaktere már érezhetően a vietnami veteránok beilleszkedési problémáit testesíti meg, a fekete szegregáció természetét pedig talán magyarázni sem kell. Ezeket a periférián egymásba kapaszkodó embereket hiányosságaik természetéből adódóan különböző szintű toleranciával kezelik a többségi társadalmat képviselő mellékszereplők, de a cselekmény során mindvégig érezhetően két külön szférára osztják őket az alkotók – kódolt, hogy Portia férje ártatlan és belehajszolják a konfliktusba, kódolt, hogy Singer mindenkinek jót akar és úgy oldja meg mások konfliktusát, hogy az ő problémáit senki sem érti igazán meg, kódolt, hogy az önpusztító, agresszív alkoholista Blount végül Singer hatására végig jó oldalon áll. A Magányos vadász a szív világképe ultratoleráns és humanista, de végtelenül polarizált és idealista, ebből fakadóan minden szépsége és nagylelkűsége ellenére meseszerű és képtelen valós társadalmi tükörképként funkcionálni.
Ezt leszámítva azonban a történetben rejlő drámai vonulatok és emberi konfliktusok rendkívül elragadók és meghatók. Ennek prezentációjában kulcsszerep jut a színészi munkának, ilyen téren mindenkiről csakis szuperlatívuszokban lehet beszélni. Sondra Locke alig 24 évesen olyan alakítást nyújt, amiről korunk felkapott színésznőinek legjava csak álmodozhat. Alan Arkin némaságba burkolózó karakterformálása nyilvánvaló előképe Forrest Gumpnak, noha a két figura sérültsége teljesen más természetű, de Chuck McCann, Stacy Keach, Percy Rodriguez és Cicely Tyson is képes máig is elragadó, érhető jellemeket felépíteni egy mai szemmel már abszolút történelmi élethelyzetbe helyezkedve.
A mozi hatásmechanizmusában természetesen ott a giccs, de sosem uralkodik rajta el, sosem válik bántóan egyszerűvé, esetleg néha kissé kiszámíthatóvá és didaktikussá. Az élmény tökéletesen beilleszthető az Egerek és emberektől a Forrest Gumpig mutató vektorba – ezek a mélyen emberi történetek mindig segítenek kicsit, hogy újra más, tisztább szemmel nézzünk embertársainkra, de mint fent írtam, sosem mennek elég mélyre ahhoz, hogy valóban hűen tükrözzenek bizonyos társadalmi jelenségeket. Lehet, ez esetben egészen máshogy is gondolnánk rájuk…

Gyönyörű film, fenntartások nélkül csakis ajánlani tudom!

Gyönyörű. Fájdalmas. És végtelenül szomorú.

Elkeserítő, hogy az emberek nagy része tényleg így működik. Pont így… És még csak siketnémának sem kell lenni ahhoz, hogy… :(