Kill Bill (Kill Bill 1.) (2003) 81% 561★

Nálunk a Kill Bill olyan, mint másoknál a Reszkessetek betörők. Karácsonykor kötelező. :D

Még végig soha nem láttam a filmet, részeket igen és tudtam hogy mi lesz a vége és mi a története de egyben még soha. Pedig mindig is fantasztikus filmnek tartottam, aminek nagyon jó a története és érdekes is.
A zenei világa valami fenomenálisan remek, Tarantino ebben is profi. A váltakozó fekete-fehér, animált részek is tökéletesen beleillenek.
Kicsit sok néha ez a véres jellem, de egy idő után hozzá lehet szokni.
A színészek is remekek, főleg Uma Thurman és Lucy Liu.
Többször újranézős! :D
https://64.media.tumblr.com/1f39077626adcfc432204c80fe7…

Nagyon jól emlékszem, anno mennyire tiltakoztam a Kill Bill ellen. Tarantinót igen sokáig ordas nagy kamugépnek gondoltam, aki ifjúkori emlékeit összedolgozva hozott létre egy trendi, a XXI. század elején nagyon jól eladható mixet a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek adott esetben kultikus, adott esetben trash filmterméséből – de ami ennek tetejében igazán zavart, az az általa ábrázolt romantizált és esztétizált erőszak volt. A viszonyunk a Django idején megpuhult, majd az Volt egyszer egy Hollywood… és utólag visszafelé haladva az Aljas nyolcas megtekintése után jó nagyot fordult. Ha nem is tűkön ülve, de ma már én is várom a következő (ha minden igaz, utolsó) rendezését, és igazán időszerűnek tűnt már egy ideje a Kill Bill újrázása is.

Még a fentiek fényében is meglepett, milyen magas művészi szintre ért ezzel a filmmel Tarantino, annak ellenére is, hogy tényleg tobzódik általa a réteg- és trash-kultúrák emlékeiben. A Kill Bill gyönyörűen rendezett és kivitelezett film, lenyűgözően egyéni arculattal, amivel egy magával ragadó már-már fantasy világba kalauzolja a nézőjét. A mangák és animék, harcművész- és szamurájfilmek kicsit sem komolyan vett, nagyon önkényes, talán kicsit szatirikus interpretációját keveri a nyugati tömegfilm jellegzetességeivel, a westernekkel, az akciómozikkal, a kegyetlen bosszútörténetek egészen sokáig visszavezethető hagyományával. A mixtúra pusztán papíron förtelmesen nevetséges és öncélú – ahogy Tarantino filmet csinál belőle, az egyszerűen elképesztő!
A Kill Bill korszellemre gyakorolt hatása sem lekicsinylendő. Ha csak a hazai hatását nézzük: magyarországi vetítésekor már készen állt a befogadására az a fiatal filmkedvelő generáció, ami a kilencvenes években a japán rajzfilmek bűvöletében nőtt fel – ezzel együtt már terjedtek a DVD lejátszók és a kartonpapíros csomagolásban filmet is tartalmazó magazinok, bennük a négyfelé hajtott Kill Bill poszterekkel. Nagyon jókor, jó befogadóközeghez nyúlt ekkor Tarantino, és kétségkívül meg is határozta a korszakot a Mátrixtól a Kill Billen át a 300-ig és a Sin City-ig húzódó ív – ezek az elbűvölően egyedi kultdarabok a tömegfilmek új vizuális eszköztárát és lehetséges forradalmát villantották fel, mielőtt még igazán leuralta volna a színteret az olcsó és egyre több mindent helyettesítő CGI.
Mindemellett: azért erről a filmről én még mindig el tudom mondani ugyanazokat a negatívumokat, amik miatt anno – részben már csak azért is, hogy szembemenjek a közhangulattal – elutasítottam. A Kill Bill egy l’art pour l’art alkotás, aminek a létét az ég világon semmiféle magasabb rendű funkció nem igazolja azon túl, hogy a vérrel vörösre kent díszleteket és képkockákat Tarantino felakaszthassa a falra, akár egy kortárs művész remekművét. Ha cinikus vagyok, akkor a Kill Bill egy látványfilm, kreatív játék a vizuálisan egymástól drasztikusan különböző western, távol-keleti, rajzfilmes, meg horror esztétika házasításával – és semmi több, maximum egy olyan cselekmény a látványvilág alatt vázként, amit egy hetvenes években forgatott B-moziban látva ma már szénné alázna bármelyik retrospektív néző.
És visszakanyarodva az általa gyakorolt hatásra, de negatív oldalról nézve: Tarantinót már a kétezres években is milliószám próbálták majmolni a tőle sokkal tehetségtelenebb, sokszor maximum egyfilmes karriert befutó rendezők, amiknek a vége rendszerint valamiféle furcsa Tarantino-Rodriguez szerelemgyerek utánérzése lett a vásznon. Ennek a kornak szerencsére már vége van, bár Guy Ritchie időről időre emlékeztet minket, hogy ő maga is idestova húsz éve egy örök húszéves Tarantino-rajongó…
Utolsó, nagyon személyes nyűgöm, aminek azonban már végképp nincs köze a filmhez: a Bang Bang (My Baby Shot Me Down) című dalt hallva még mindig eret tudnék vágni magamon…

Nagyon szigorúan kell ma már néznem a Kill Billt ahhoz, hogy ne tetszen az, amit látok – bár egyáltalán nem érzem azt vele kapcsolatban, mint az utóbbi jó tíz év Tarantino-termése kapcsán. Minden lehetetlensége, furcsasága és öncélúsága ellenére, sőt, éppen ezekért igenis megérdemel egy jó magas pontszámot.

Tarantino hőskorszaka számomra ezzel ért véget (na jó, a második rész is tetszett). Amit viszont kifogásoltam, hogy úgy harangozták be, mint a földkerekség legvéresebb filmjét. Erre pont hogy az hiányzott belőle spoiler

Hiába a Django, Tarantino itt szabadult el igazán: ennyi vér egy disznóvágásnak is becsületére válna :DD
Plusz, itt szerepelt a maga kemény 5 percével a másik örök kedvenc, Tarantinós női szereplőm: Gogo Yubari *.*
https://wifflegif.com/gifs/305464-chiaki-kuriyama-gogo-…
Nehéz egyébként szavakkal körülírni ezt a filmet: látni kell, és kész. Ha valaki szereti a rendező filmjeit, az ezt is imádni fogja, aki viszont nem, nos… Kerülje messziről, mert itt minden is megvan, ami a Mesterre jellemző, plusz a négyzeten.

Azt hiszem, teljesen képtelen vagyok objektívitásra, ha a Kill Bill-ról van szó.
13 évesen láttam először a székesfehérvári plázában (felnőtt kísérettel ugyan), és akkora hatással volt rám, hogy lehet, vannak Tarantino-filmek, amik jobbak vagy epikusabbak vagy komolyabban vehetőbbek vagy mittomén, de igazából egyik se tudta ugyanezt a csüngést kiváltani belőlem. 2003 óta rengetegszer megnéztem már, és minden alkalommal ugyanúgy beránt.
A színészek jól hozzák ezt a teátrálisan túltolt yakuzázást, a látvány még ma is káprázatos, főleg az anime-rész, meg a végén a fekete-fehérbe váltó vérfürdő. Meg ezek a nyakból spriccelő vérgejzírek…
Vannak persze, akik szerint ez komolyan vehetetlen, de szerintem azok az emberek lemaradtak a lényegről. Miszerint ez itt nem akar több lenni, mint főhajtás, de főleg: szégyentelen Szórakoztatás. És ennek ellenére is többé vált.
A zene minden Tarantino-filmben kiváló, de nekem talán itt a csúcs, egy rahedli, önmagában is kultikus dallal.
Este meglesem a második részt is. Bár azt is láttam ezerszer, mégis tök izgatott vagyok.

Ez a film több szempontból is zseniális.
– lenyűgöző a soundtrack; mindig tudják, hogy milyen dalt és hova érdemes betenni
– fantasztikusak a színészek
– bámulatos a kameramozgás
– a történetszál is szerethető
– az animált rész a kedvencem (*-*)
– Tarantino nem sokszor tud mellélőni
Én mégsem kedveltem annyira a Kill Bill-t, mint reméltem, hogy fogom. Először gyerekkoromban láttam és csak egy-egy részlet maradt meg, bár apu szerint akkor odáig voltam érte (biztos kamu, mivel rosszabb a memóriája, mint nekem :D). Ha a régi esetet nem számoljuk, akkor most néztem meg másodjára és bár izgalommal ültem végig, mégsem könyvelném el életem legjobbjának. :/ (Egyébként alapműnek tartom még így is! Aki nem látta, az feltétlenül szánjon rá az idejéből! ^^)

Nem kommentálnám, gyerekként csak bámultam magam elé, hogy mi a fene történik…Nem sikerült rájönnöm.

Igazán illene már több filmet kipipálnom a Tarantino-listámon, viszont az biztos, hogy ez nem lesz kedvenc.
Jó ideje kíváncsi vagyok rá, úgyhogy nem értem miért nem kerítettettem már sort rá, azonban nem érzem azt ,hogy eddig nagy dologból maradtam volna ki.
A zene csodálatos , mint mindig, a képi világ, a színek lenyűgözőek, nagyon tetszett az élénkség. Uma és Lucy jót alakítottak, az animált rész pedig elképesztő volt! A történet ütős, tele vérrel, végtagvesztéssel és halállal. Az alapötlet tetszett, a kivitelezés is jóra sikeredett, de egyértelmű hiányérzetem van. Oké, hogy ez csak a Vol 1., mégis nagyon felvezetőnek éreztem az egészet, de közben nem unatkoztam egy percet sem. Fel lett vezetve a ”csúnya, gonosz Bill” (természetesen érthető a bosszúvágy), viszont a film nem vele/csúcsosodott ki, hanem ”csak” O-Ren-nél maradtunk. Viszont ez nem von le az élményből, mert tényleg tetszett, csak egy kicsit többet vártam. Azt mondjuk el tudom képzelni, hogy a majd a másodikat látva eltűnik ez a furcsa hiány?érzet és a kettőt egybevéve majd leesik az állam. :D
Egyelőre nem sikerül túltennem magam azon a részen, mikor a kómában lévő embereket figyelő orvos/ápoló spoiler. Ott kapott el leginkább az undor.
Csodálom a Mennyasszonyban lévő túlélési ösztönt és akarást, komolyan!

Király zenék, csúcskirály szereposztás, überkirály képivilág! :)