Kárhozat (1987) 24

Damnation
115' · magyar · dráma

„Hősünk, Karrer, olyan ember, aki pontosan tudja, mit várhat saját életétől. Olyan nézőpontból szemléli a világot, ahonnan világosan belátható életének teljes reménytelensége, és ennek ellenére mégis belevág egy újabb történetbe, holott ő tudja a leginkább, hogy csak vesztesként kerülhet ki… [tovább]

magyar · angol

Képek 4

Szereposztás

Székely B. MiklósKarrer
Kerekes Valiénekesnő
Cserhalmi GyörgySebestyén
Pauer GyulaWillarsky
Temessy Hédiruhatárosnő

Kedvencelte 12

Várólistára tette 30


Kiemelt értékelések

Lali 

Ez az első film, amit láttam tőle, most.
Sok gondolat kavarog bennem a film kapcsán, megpróbálok rendet vágni benne.

Az egész hamar láthatóvá vált számomra, hogy itt semmiképp sem beszélhetünk valamiféle realitásról. Nem, itt minden szürreális, még akkor is, ha ennek a szürrealitásnak látszólag minden eleme reális. Szürreálisak a megkomponált képek, a zene, a megvilágítás, az esők, a kutyák, az egész világ.

Szürreálisak az emberek is, akiket én inkább valamiféle wendersi, de bukott angyaloknak láttam. (A film egy évvel a Berlin felett az ég után készült, de nyilván csak a korszellem okán rezonálnak. Igazából ebbe a fekete-fehér angyalos sorba illik még Enyedi Ildikó Az én XX. századom-ja is 1989-ből.) Itt vannak a földön, emberek és istenek nélkül, magukra hagyatva.
Mit jelenthet számunkra a bukott angyal fájdalma? Azt, hogy valaki, aki az emberek égi segítésére esküdött föl, kudarcot vallott. Miattunk.
Ez az, ami fájhat nekünk, de nagyon.

A filmben az emberek hiánya mellett az istenek sincsenek jelen. Ettől is nagyon furcsa ez a film.
Ez a kettős hiány nagyon hangsúlyosan, egyfajta negatív lenyomatként (a poszt végén belinkelt cikkben részben Krasznahorkai is ezt mondja) kíséri végig a filmet.
Az egész film tulajdonképpen egy filozófiai (tarri, krasznahorkai) illusztráció. Időnként ezt a prózában előadott filozófiai jellegű fejtegetések is jelzik. Ez – a filozófia – szerintem nem annyira jellemző ránk, magyarokra, ezért időnként mintha egy német vagy orosz filmben éreztem volna magam.

Valahol a szív fölötti rétegekben járunk, s e tekintetben leginkább egy szívből kiszakadt imádságnak tudom tekinteni a filmet. A szív felettiség azt is jelenti, hogy érzelmekről nemigen beszélhetünk a film kapcsán. Bennem sem keltett érzelmeket, ami persze nem is csoda, hisz ez nem volt a célja.
Mégis akkor mi volt a célja, a „meg kell csinálni!” önös ösztönzésén túl? Hol és hogyan használ nekünk ez a film? Mert az nyilván illúzió, hogy – ahogy Krasznahorkai írja – a valaki a világvégén ezt megnézve önmagát kezdje el méricskélni, és abból kiindulva cselekedni.

A haszon nyilván az új látásmódban, nyelvezetben rejlik, amely elsősorban a művészet haszna. (Nem szoktunk a művészet alapvetően demokratikus voltáról beszélni, hogy az új, a más, ott általában értéket is jelent, pedig ez is a művészet erejéhez és vonzerejéhez tartozik. Nevezhetjük akár szabadságnak is.) Ez az új nézőpont tovább tágítja a művészet által elérhető világábrázolási tartományt, ezért hálás a művésztársadalom, a művészetre fogékony emberek, s közvetve majd más – Tarr és Krasznahorkai által inspirált –, talán a közönség által könnyebben elsajátítható műalkotások (ami akár egy új sláger is lehet) által ez a szélesebb embertömegek hasznára is válik.
Merthogy művészileg valóban egy nagyon különleges látásmódról és világértelmezési kísérletről van szó.

A sötétséget és a reménytelenséget, amiről oly sokat írnak Tarr (és Krasznahorkai) kapcsán, én kevésbé érzékeltem ebben a filmben. Gyötrődni, reménytelenkedni ugyanis szerintem Tarr nélkül is elég jól tudunk, mindenkinek vannak sötét és hideg lelki sarkai. Ettől sokkal nehezebb, gyötrőbb filmes ábrázolások is vannak, ennek a filmnek szerintem nem ez a lényege, vagy ha úgy tetszik az erőssége.
Az pedig, hogy a Kárhozat képsorai alapvetően szépek, szépen megkomponáltak, tulajdonképpen egyfajta skizofréniát jelent. Lehet, hogy ez adja a film fő feszültségét, nem tudom.
Mint művész, nem tudja elengedni a szépséget – joggal –, s ott a nagy kérdés, hogy a még így is érzékelhető szépség hogyan kerül kapcsolatba az ábrázolni kívánt filozófiával?
Persze tudom, hogy a fájdalom szépen is elmondható, sőt úgy a legszebben. De ha már jelen van a szépség, akkor az emel, az már ima.

Valahogy a magyar népballadák jutottak az eszembe erről. Nincs ott sem felmentés, emelkedés. Csak a szépség. Ami alapvetően az embernek lenni szépsége és tartása.
Tarr nem tud nem ember lenni ebben az értelemben, természetesen.
És nem gondolom, hogy akár ő, akár az őrangyala bukott volna.
Mi sem buktunk. Csak élünk, emberek vagyunk. Se többek, se kevesebbek.
Köszönöm az élményt, hogy elgondolkodhattam rajta. Kell ez is és ilyen is.
Bár alapvetően nem ez az én világom.
Emiatt most kivételesen nem is pontozom ezt a filmet.

Eszembe jutottak még a film kapcsán Szűts Miklós festményei, amik valami hasonló életérzést, életfilozófiát rejtenek: http://szm.hu/main

Végül pedig itt egy korabeli cikk a Filmvilágból, amiről már szóltam.
A filmről beszél az író Krasznahorkai László, a látványtervező Pauer Gyula és a rendező Tarr Béla
http://filmvilag.hu/xista_frame.php…


Hasonló filmek címkék alapján