Foxcatcher (2014) 67% 77★

Nem volt rossz, de nem is lesz a kedvenc filmem. Drámai nyomasztó és végig feszült hangulat uralkodott a filmben, a szereplők nem voltak rosszak. Csak untam az egészet, pedig nem tűnt olyan szörnyű filmnek. Channing Tatum és Mark Ruffalo nekem tetszett, és a karakterük is. Steve Carell sem volt olyan rossz, de nekem végig ellenszenves volt a szerepe.

Belekezdeni a Foxcatcher-be olyan, mintha egy akciófilm hőseként a főgonosz összezárt volna egy időzített bombával, aminek nincsen visszaszámláló kijelzője. Minden rezzenéstől megrémülsz, nyomja a mellkasodat a feszültség. Tudod, hogy közeleg a robbanás, valami nagyszabású dolog, de hogy mikor, azt nem. Aztán ahogy telik az idő, ez a feszültség kezd elmúlni. Persze, ott van még a bomba előtted, de már nem tűnik annyira izgalmasnak. Az utolsó pillanatban kiszabadulsz, és ugyan a robbanás megtörténik, te már félig ott sem vagy. (Ezzel véget ért fantasztikusan kidolgozott hasonlatom.)

Szóval ez a fő gondom a filmmel. Nagyon erősen indított, azonban túl hosszúra nyúlt, nem tudta fenntartani azt az érzést, amivel kezdett. Szerencsére a színészi alakítások végig kitartottak, Channing Tatum nagy meglepetést okozott, a mozdulatai, ahogy olyan furcsa módon járt, egészen lenyűgöző volt. Igaz, vége felé kezdett háttérbe szorulni, szinte nem is volt szövege, ez kicsit furcsán hatott. Mark Ruffalo is jó volt, de nyilván Steve Carell viszi a pálmát. Fantasztikusan játszott, rengeteg érzelmet kiváltott belőlem, a vígjátékok mellett hihetetlen tehetsége van a drámához is, remélem a jövőben többet látunk ebből az oldalából.

Hát igazából ennyit tudnék mondani róla, sajnálom, hogy nem tartott ki az élmény, amit az elején megtapasztaltam. Mindenesetre megérte megnézni, nagyon ajánlom annak, aki egy kicsit lassú, atmoszférikus darabra vágyik remek színészekkel.

Steve Carell brutál jó volt, így kénytelen vagyok 4 csillagot elszórni, de ilyen unalmasan bemutatott lelkiterrort én még nem láttam. Ha a két órás menetidőből levonnánk azt, ahogy Channing Tatum a semmibe mered, lett volna egy feszített tempójú másfél órás drámánk.
Az sem segített, hogy a birkózást mint sportot nem tudom hová tenni, de ez már nem a film hibája…

A film tele van nyomasztó jelenetekkel. Mármint ténylegesen nyomasztó, kellemetlen jelenetekkel, és ehhez nem kell vér, kilógó belek, sem egy elmebeteg késsel a kezében. Elég annyi, hogy végignézed és hallgatod, hogyan bánnak a sportolókkal. Hogy ez a hidegvérű szociopata és udvartartása miként veszi egy kalap alá az embereket a versenyeztetett állatokkal. Cél az arany. Bármi áron.

A megtörtént eseményeken alapuló filmekkel mindig bajba vagyok, hogy hogyan is értékeljem. Hiszen van egy adott dolog, egy sztori ami ténylegesen volt és ezt látjuk viszont a mozivásznon, a tv képernyőn stb.
Ezt hogy értékeljem?
A sztori nem tetszett. Miért is tetszett volna?
A szereplők nem voltak szimpatikusak. Mind fura volt.

De mégis hogy pontozzam????
Mert érzetem szerint nem volt annyira rossz. Hihetetlenül nyomasztó volt. Olyan amilyennek lennie kellett. Már ami a múltban megtörtént eseményből kiindulva vártam.
És mégis közben tudtam, hogy nem jó.

Ez egy borzalmas film volt – és nem feltétlen jó értelemben. Alapból adott egy eléggé embertpróbáló téma, de ha ez még nem lenne elég, a készítők néha a nézhetetlenség határáig terelgették az alkotást.
Sajnos a film legjellemzőbb momentumai a hosszú, jelentőségteljes nézések, a szereplők kínlódása és a semmi-sem-történik-de-az-töményen pillanatok voltak, amik eleinte még növelték is a feszültséget, de az idő előrehaladtával inkább csak egy kiadós alvás garanciái lettek. Ezek után azt hinné az ember, hogy ennyi üresjárat alatt legalább jut idő a végkifejlet megalapozására, de a nagy túrót, a készítők valahol félúton elengedik a néző kezét a motivációk ködös mezején.
Az egyetlen, ami bőven megmenti a filmet, az színészek alakítása. Nagyon ritka, hogy valaki ennyire beleélje magát a szerepbe, ez főleg Steve Carrellnél és Channing Tatumnél látszik. A mozgásuk, a gesztusaik, teljesen átlényegültek és mindent alárendeltek a karakterüknek – amire szükség is volt, mivel a suta párbeszédek és jelenetek nem könnyítették meg a dolgukat.
Aki eddig nem szerette a birkózást, nem ettől a filmtől fog a szíve csücskévé válni (habár, laikus szemmel legalábbis, elég jól bemutatja a sport világát), de ha jó hangulatban kapja el az embert, ez a mű mindenképp feledhetetlen élmény lesz. Az már más kérdés, hogy van-e, aki többször is újra akarja élni ezt az élményt…

Channing Tatumot, vagy ahogy nálunk hívjuk „Csucsim Tutut” :D hagyjuk, én elengedtem a fiút. Persze, hogy egy bamba boxolót tud hozni, hisz testre és arcra szabott, de hogy Steve Carell miket nem csinál, hát nézzenek oda! Meglepő, de nem mulatságos. Szerencsére.

Valami eletrajzi filmre szamitottam, de nagyon semmilyen volt. Egyedul a Steve Carellt emlitenem, o nagyon jol jatszott.

Steve Carell-nek adtam volna az Oscar-t. Persze Keaton is megérdemelte volna, de Carell hátborzongató volt ebben az egyszerre szánalmas, visszataszító és félelmetes karakterben.

Ez az a fajta film, ami lassan kúszik a bőröd alá, nyomaszt, szorongat végig, míg aztán be nem következik a rossz, amire már az elejétől vártál. Steve Carell döbbeneteset alakít, de a többi színészre sem lehet panasz. Az a Channing, akit itt látunk, sose hinném, hogy tud táncolni. Darabos, a világot egyszerűen, feketében, vagy fehérben látó figura, akinek egy célja van, a győzelem. Ez az egyszerű kiindulási pont aztán fokozatosan nyílik, bekerülnek új karakterek, új viszonyrendszerek, és egyre bonyolódnak a kapcsolatok. John de Pont karaktere a végletekig ellenszenves, beteg figura, rengeteg elnyomással, frusztrációval, és ami a legveszélyesebb: tele pénzzel és az ebből vásárolt hatalommal. A felállás erős, a történet leköt, mégse szerettem ezt a filmet. Az Oscar jelölések érthetőek, a film számomra megkerülhetetlen volt, mikor kijött, de nem nézném meg újra.