Az igaz történet (1999) 82% 73★

Veszek egy fűnyírót és elhúzom a csíkot.

Amikor az ember meghallja, hogy egy David Lynch rendezte filmről van szó, akkor azonnal valami szürreális és bizarr dolgokkal teletűzdelt alkotásra asszociál. Ezzel nincs is semmi baj, hiszen rendezői védjegyekről van szó. Ugyanakkor vannak azok az esetek, amikor egy Lynch-film ezeket teljesen mellőzni tudja, s így is egy nagyszerű végeredmény lesz belőle: na, ez a Straight story.
Elöljáróban azt le lehet szögezni, hogy a film nem az izgalmas, pörgős sztorijával fogja lenyűgözni a nézőt, hiszen a történet úgy halad, mint Alvin Straight a fűnyírógépvel: szépen lassan, komótosan, amolyan „öregurasan”. Mégis, ezalatt a lassú, alig két órás játékideje alatt a film úgy tud mesélni életről, az időskori létről, családi és testvéri kapcsolatokról, ahogy csak a legjobbak tudnak. Hiszen miről is van szó? Alvin Straight 73 éves, az iowai Laurensben él, beszédhibás lányával együtt. Főszereplőnk egy igencsak makacs ember, aki romló egészségi állapota ellenére sem hajlandó orvoshoz menni. Így tölti mindennapjait, ám amikor hírt kap arról, hogy bátyja, Lyle szélütést kapott nekivág egy hosszú útnak, hogy tíz év után újra találkozhasson testvérével. Alvinnek nincs se jogosítványa, se autója, s mástól sem hajlandó segítségét kérni, ezáltal úgy dönt, hogy a fűnyírógépével teszi meg a nem kevesebb, mint háromszázötven mérföldes utat.
A film egyrészt a címszereplőt alakító Richard Farnsworth jutalomjátéka, aki az utolsó filmszerepével remekül ragadta meg az idős, karakán, középnyugati Straight figuráját. Azonnal a szívünkbe zárjuk, s drukkolunk, hogy nem mindennapi tervét el tudja érni. Ráadásul a karakternek nemcsak a drámai oldala erős, hanem a humora is (amikor a járműve javításának díját lecsökkenti, a film egyik legjobb jelenetét kapjuk). Másrészt pedig egy nagyon érdekes road movie-t kapunk, hiszen egy filmbéli nagy utazást rengeteg közlekedési eszközzel vittek véghez, ám egy ilyen út fűnyíróval történő megtétele meglehetősen ritkának számít. Az ilyen zsánerű alkotásoknál persze alapnak tekinthetjük, hogy nem az úti cél, hanem az utazás maga a fontos, s útja során a főhős változáson megy keresztül (ez itt sincs másképp). A road movie-k tekintetétben ugyan valóban nem a Straight story lesz a minden idők legizgalmasabb darabja, de azért Lynch tesz arról, hogy alkalomadtán egy kis feszültséget csempészen a történetbe (lásd példaként az elszabadult fűnyírót a lejtőn, vagy a cél előtti lerobbanást). Mindezek mellett pedig nem lehet elmenni szó nélkül Freddie Francis remek operatőri munkája és Angelo Badalamenti szívszorító dallamai mellett sem, amelyek mind-mind hozzájárulnak a film különleges hangulatához.
David Lynch ezen alkotása jó ideje ott volt a várólistámon, s végre sikerült megnéznem, s minden egyes percét élveztem. Bátran mondhatom, hogy a Mester egyik legjobb darabja!

Valamiért elkerült idáig ez a film, pedig egy nagyon jó alkotás az emberi méltóságról, arról, mit jelent embernek lenni.
Különösen tetszett, hogy Lynch elkerülte az érzelgősség csapdáit, ebben a filmben sosem mondják ki azokat a mondatokat, amik más filmeket tönkre tesznek.

Sajátosan lassú tempója van a történetnek, de mégis végig érdekes volt a film. Nagyon nem ezt vártam, de pozitívan csalódtam. Sajnálom, hogy nem moziban láttam, ott még hatásosabb lehetett.

A vakuló félben lévő Fűnyíróember elindul néhány virslivel meg egy pótkocsival egy másik államba, hogy megnézze Lyle tesót. Kicsit lassú, öreges, de olyan jó kis vidéki amerikai. Kocsmában inkább tejet kér, házba nem kéredzkedik be reggelizni, inkább nézi a vihart egy csűr alá behúzódva. Láttam már jobb David Lynch filmet, a legdurvább jelenet egy őz (amire feleségem a stáblista alapján azt hitte, hogy egy nő :D) elütése volt, az izgalom meg amikor egy buckáról lefele felgyorsult kedvenc Alvinünk és félő volt, hogy nem 10 méter múlva, hanem 20 múlva áll meg…

Szeretem az ilyen lassú és, mondhatni ingerszegény filmeket. Érdekes, mert annyira nem történik bennük semmi, hogy szinte meg lehetne mellette tanulni kívülről egy verset, én mégis az ilyen típusú filmeket szeretem úgy nézni, hogy nem csinálok mellette semmit, mert úgy sokkal jobban átjön mindaz a nyugalom, ami belőlük árad. Valahogy ilyenkor nem tűnik az élet sem olyan bonyolultnak, mint amilyen.
Mert nem az, hogy ez a szerencsétlen öreg elment egy fűnyíróval az isten háta mögé, hanem, hogy amikor felajánlották neki, hogy elviszik, azt sem fogadta el.

Ez tényleg egy nyílegyenes történet az emberi kedvességről, ocsmányságról, csendességről, akaratról. Nagyon tetszett a nyugodt történet, megnyugtatott. És jó lezárást kapott.

Gyonyoru film, testvernek lenni.