Van Gogh az örökkévalóság kapujában (2018) 72% 45★

30 perc. Ennyi ideig néztem főszereplőnket némán sétálni. Ennyi idő után éreztem először, hogy el fogok aludni ezen a filmen. Ennyi idő is elég lett volna, hogy a lényeget érdekesen, egyénien és a festőhöz méltóan elmondják.
Ehhez képest a végeredmény egy zavaros, látomás-szerű, nagyon művészi és szokatlanul fényképezett történetfolyam lett. Van Gogh az egyik kedvencem, de ez a film nem mondott el róla semmi többet, mint amit már eddig is tudtam. A világát visszaadni egy hosszan kitartott snitt, túlexponált kép vagy pecekig rángatott kamera úgy sem tudja.

Nem értem, hogy miért van annyira lehúzva ez a film. Szerintem kifejezetten egyedi lett és tényleg visszaadja a Van Gogh hangulatot. Aki ebből a filmből akarja megtudni az életét, az mondjuk tényleg csalódni fog, mert nem arra fókuszál. Ez itt eleve elvárja, de legalábbis feltételezi, hogy a néző tudja már, ki volt az a Van Gogh… Itt a hangulaton van a hangsúly, az elme furcsa játékán… Ezeknek viszont igenis tetszetős megvalósítása.

(Egyébként csupán egyetlen, teljesen mozdulatlan festmény előtt is lazán el lehet álldogálni-üldögélni 30 percig, sőt, úgyhogy nem is értem, mik ezek a vélemények, hogy nagyon szeretik Van Gogh-ot, de 30 perc után „unták a semmit”??! :D Én pl., ha Londonban járok, 1-2 Turner kép előtt simán elidőzök ennyit. És akkor hol van még a múzeum többi része?! :D)

Ha nem lenne az Oscaros kihívás ezt bizony 30 perc után tuti abbahagytam volna Willem Dafoe ide, Vincent Van Gogh oda. Ez a film már nálam túllépi a fogyasztható kategóriát annyira erőltetetten művészi. Nagyon érdekelt volna Van Gogh élete, mert a képeit nagyon szeretem, de ebből a filmből semmit nem tudtam meg róla. Én értem, hogy a maga módján különleges személyiség volt és érzékenyebb a világra, de melyik művész nem az? Sem a rendezés, sem a fényképezés sem a színészi játék nem tetszett. Rossz.

Egy rendkívül egyedi film lett az At Eternity's Gate. Nagyon tetszett az operatőri munka. És most nem feltétlenül a fantasztikus színekre, és képi világra gondolok. Hanem arra, ahogy a kamera végig követte Vincentet. Maximum 7-8 perc az, amikor egy helyben látunk mindent. Valami kicsi mozgás mindig van. És ez nagyon tetszett. A zene megbújik a háttérben, csak néha emelkedik ki. Dafoe remek van Gogh, bár ha jól tudom, akkor 20 évvel idősebb, mint az igazi Vincent volt az események megtörténtekor. Mindent összevetve olyan 10/8 a film.

Mennyire érdekes,hogy az ember mennyire bátornak kell lennie, hogy vállalja az alkotásaiba vetett hitét, akkor is ha mások nem értékelik. Milyen mély lelki válságot tud jelenteni az el nem fogadás. Egy csodálatos képi világú filmben mutatják be nekünk a kiváló festőművészt, Vincent Van Gogh-ot. Kevés beszéd, de annál több hangulatteremtő zene, érdekes kamerafelvételek jellemzik ezt a lassú tempójú, de egy percig sem unalmas alkotást. Kifejezetten a hangulatteremtésre megy rá a rendező, de azt tökéletesen csinálja. Csodálatos képekben láthatjuk, hogy honnan merítette ihletét a festő a képeihez, és láthatjuk az alkotásokat is, ami nekem kifejezetten tetszett, az a bakancs megfestése. Willem Dafoe szokásához híven kiválóan teljesít, jobb színészt nem is választhattak volna erre a szerepre.

    Jók a váltakozó nézőpontok (időnként Van Gogh szemével látunk), olykor kifejezetten festői a látásmód (tájak, kompozíciók, portré-figurák), és elég elborult a zene. Nem szokványos film ez, és most ezért is tudott beszippantani. Pláne, hogy én is átéltem pszichotikus epizódot (s ehhez alkohol, drog sem kellett, csak a túl nagy nyomás, a stressz, izoláció, idegkimerültség, álmatlanság…). Szegény Vincent.