1492 – A Paradicsom meghódítása (1992) 73% 120★

Korosztályomnak valószínűleg megdöbbentően erős és heves filmes emlék ez a film. Én speciel gyerekkoromban, talán az első tévés vetítésnél láttam először, és bár csak foszlányok maradtak belőle meg, ezek a bizonyos töredékes, inkább hangulati emlékek nagyon erősen meg is ragadták a képzeletemet. Azóta ugyan láttam néhányszor, mégsem voltak teljesen összefüggő emlékeim a nagy, epikus Kolombusz-filmről. Ennek fényében az újranézés okozott néhány megdöbbentően nagy csalódást.

Lehet, kárnak rugóztunk az elmúlt években akár a Napóleon, akár a Robin Hood alulteljesítése miatt – Scottnak ez a történelmi tabló téma mintha régen sem ment volna, leszámítva az olyan elementáris élményeket, mint a Gladiátor (bár isten bizony, kicsit elkezdtem félni, mi lesz, ha legközelebb előveszem azt a filmet!).
Nem állítom persze, hogy rossz az 1492, de annyira nagyon azért nem is jó! Finom részleteiben abszolút tetszetős, épp azokban, amik gyerekfejjel is meg tudták igézni a nézőt: gyönyörűek a helyszínek, a díszletek, a színészi munka, a hangulat, ami ezek aprólékos kidolgozásából szárba szökken. Vangelis témába vágó zenéjét 17 éves korom körül éjszakákon át tudtam hallgatni, és azt hiszem, még mindig képes hatni, még ha meg is fakult kicsit az ereje.
Scott Kolumbusz-életútja és az ebbe beágyazott igazságtalanságról, emberi, társadalmi és vallási nemtelenségről szóló szájbarágós példabeszédei azonban darabokra tépik az új világban rejlő szépségekről és szörnyűségekről szóló gyönyörű képeket, kompozíciókat. A történetbe egyszerűen túl sok mindent akar belezsúfolni, szeretne beszélni a kereszténység és a civilizáció nevében romboló, öldöklő fehérek álszentségéről, az érdekvezérelt, de sértett és pozícióit féltő kiválóságokról, az idealistákat derékba törő kicsinyességről (miközben az ő olvasatában Kolumbusz lehetne akár emberéleteket kockára tevő gátlástalan opportunista is, szóval van azért nyitott kérdés ebben az értékrendben bőven) – és mindeközben tudja, hogy milyen közönség előtt kell helytállnia a mozijával, így természetesen jut ide fantasy filmeket idéző (az Apocalyptót megelőlegező) öldöklés és harc, látványorgia bibliai természeti csapásokkal, sok rendkívül didaktikus és kínosan szájbarágós párbeszéd. Amilyen szépen indul a film, annyira sűrűvé és töredezetté válik a második felében, amikor már a kaland helyett sokkal inkább politikai harcok, erkölcsi, kollektív, generációkon átívelő lelkiismereti problémák kerülnek terítékre, amiket jobb híján Scott olykor már-már videóklipszerű montázsokkal tud csak összerendezni, beékelni egy mindössze néhány jobban megformált karakter között zajló, mégis epikusnak szánt konfliktusba.
Mindennek a tetejébe, hogy érezhetően leegyszerűsített és saját képére formált, látványosan önkényes Kolumbusz-képe mennyire hiteles, történelemhű és főleg alkalmas-e arra, hogy a történelem által felvetett valódi tanulságokat levonjuk belőle, erősen kérdéses…

Nem nagy, de csalódás – a pontozásom valahol hat és hét között ingadozott, hetest végül olyan tényezőkért kapott, mint Depardieu, Wincott, Assante, Vangelis, a remek filmezés, ami hála égnek kizárólag praktikus effektekkel dolgozik, és az éppen ebből fakadó leszűkített volumene teszi igazán esztétikussá, egyedivé.

A film zenéje sokat dobott az értékelésemen. Amúgy szenvedősen tudtam végignézni. Valahogy ez a műfaj tőlem eléggé távol áll. Meg hosszú is volt és unalmas. Számomra.