A korona (2016–2023) 91% 364★

Az 1. és a 2. évad után:
Elképesztően kifinomult, igényes sorozat, kifejezetten olyan, amilyet látni szeretnék, ha a királyi családról van szó. Nem igénytelen, bántó és lejárató, aminek nagyon örülök. A királynő figurájával én mindig is szimpatizáltam és elég szépen ábrázolták a szerepvállalását, mint uralkodó, aki mindeközben gyermek, testvér, feleség és végül anya is. Claire Foy hihetetlenül jó választás volt; a mimikája, a mozdulatai annyira valósnak hatnak, hogy szinte elhiszem, hogy ő maga a királynő. Elképesztően méltóságteljes az egész. John Lithgow is briliáns volt Churchillként; külön öröm, hogy elég sokat foglalkoztak az ő történetszálával is. Mégis, talán a legérdekesebb (általam egyébként szinte a legkevésbé kedvelt) karakter Philip; férfiként átélni a „másodhegedűs” szerepét a feleséggel szemben nem lehet könnyű harc egy alapvetően férfiközpontú világban.
A cselekmény mondjuk adott, de az én ízlésemnek megfelelő mértékben és izgalommal vagy éppen lassúsággal kidolgozott, mellette pedig csodás a látványvilág és a zene is. Az első két évad abszolút kedvenc lett, biztos megnézem még majd párszor, viszont kissé tartok az új részektől; értem a koncepciót, de az igazság az, hogy az előzetesek alapján az új szereposztás engem nem kifejezetten győzött meg.

3. évad: Tagadhatatlanul féltem az új szereposztástól és tíz epizód után sem mondhatom teljes magabiztossággal, hogy feltétlenül elégedett voltam, viszont hamar megszoktam őket. Tobias Menzies szerintem ragyogott a szerepében; egyrészt kedvelhetőbbé tette a karaktert, másrészt nagyon vonzónak találtam őt. Helena Bonham Carter pedig szintén pozitív csalódás volt Margitként; a színésznőt azonban önmagában is annyira kedvelem, hogy nem igazán tudok elfogulatlan lenni vele.
Ami a főszereplőt illeti: Olivia Colman jó választás volt, de én jobban szerettem Claire Foy játékát. Viszont a koncepció továbbra is tetszik és igazából semmi problémám nem volt a királynő idősebb alakjával. De az első két évadból Claire Foy gyakorolta rám a legnagyobb hatást (meg John Lithgow Churchillje) és miközben a többieket hamar a szívembe zártam, őt végig nagyon hiányoltam.
Maga a sorozat egyáltalán nem veszített a bájából és az erősségeiből, bár a három évad alatt most először volt olyan epizód, amit halálra untam. A zenéje még mindig csodálatos, a kosztümök, a megvalósítás és minden elsőrangú. Mivel nem vagyok a téma szakértője, nem tudom megállapítani, miben mennyi a történelmi hűség, meg nyilván a királyi család fejébe sem látok bele, de ez a sorozat továbbra is nagyon egyben van és nagyon szerethető. Viszont az első két évaddal ellentétben ez (két epizódot leszámítva) nem hiszem, hogy újranézős lesz. Tartok a negyedik évadtól. De majd meglátjuk.

4. évad: Nem véletlenül tartottam az évadtól, hiszen időben egyre közelebb járunk a mosthoz és erről az időszakról már sokaknak van emléke is. Arról nem is beszélve, hogy az egyik központi figura, Diana, szerintem még annak is szimpatikus, aki nem ismerte, nem élt az ő idejében. Bennem legalábbis élénken él, hogy mindig gyönyörűnek találtam és mennyire utáltam Károlyt és Kamillát… Ilyen előítéletekkel féltem, hogy nem fogom tudni objektívan nézni a sorozatot. De igazából nem is nagyon kellett, mert a történet finoman Diana-párti, tehát kedvemre utálhattam tovább mindenkit. Az eddigi évadok közül ez idegesített fel a legjobban és ezen sírtam a legtöbbet. Egyetlen epizód volt, ami nem érdekelt különösebben, a többi végig fenntartotta a figyelmem. Olivia Colman szerintem belenőtt a szerepébe; továbbra sem annyira lenyűgöző számomra, mint Claire Foy volt, viszont sokkal fesztelenebbnek éreztem (bár ez, a királynő karakterét ismerve elég rossz kifejezés…) a játékát. Azonban hiába minden, az évad három központi nőalakja közül a másik kettő, Margaret Thatcher és Lady Diana sokkal mélyebb benyomást tettek rám. Gillian Anderson bámulatosan meggyőző volt, Emma Corrin pedig végtelenül tüneményes és bájos, csak gratulálni tudok nekik.
A díszletek, a ruhák és a zenék még mindig fenomenálisak és a cselekmény is elnyerte a tetszésem. Sokkal pörgősebb, élvezetesebb volt számomra, mint a harmadik évad. Személy szerint nagyon örülök ennek az új fellángolásnak. Imádtam, de kikészített.

5. évad: Nagyon elégedett vagyok a castinggal! Sokkal jobban tetszenek az új váltások, mint az előző két évad színészei. Imelda Staunton, mint sok más embernek, nekem is Umbridge-ként maradt meg az emlékezetemben, ezért kicsit tartottam attól, hogy nehogy őt lássam bele a királynő figurájába. Viszont az évad alatt, Imelda játékát figyelve, egyszer sem jutott eszembe a Harry Potter univerzum gonosz pedagógusa. Drámailag és cselekményileg viszont nem kötött le annyira, mint a negyedik évad. Voltak érdekes epizódok, de többször azon kaptam magam, hogy unatkozom és nem igazán vitt előre semmi, hogy nézzem tovább a következő erészeket. Az „öregeket” kedveltem, Károly, Diana és Camilla nem voltak szimpatikusak, viszont nagyon tetszettek a kis morzsák Vilmos gyerekkorából. A legszórakoztatóbb karakter az évadban számomra Mohamed Al-Fayed volt. Egyébként meglepődtem; azt hittem, sokkal előrébb fog menni a sztori, ez a lezárás számomra elég semmilyen lett. Még mindig nagyon hangulatos és kellett ez a vérfrissítés a színészek terén, de furcsa, nehéz szívvel néztem. Természetesen várom a folytatást.

Az előző évadokkal ellentétben most valahogy nagyon úgy érzem, hogy írnom „kell”, habár 40 rész után is tudnék, tudtam volna mit írni.

5. évad: Megvolt a második „csapatcsere”, amit most sokkal hamarabb megszoktam, mint a 3. évadnál. Várható volt, hogy Diana és Károly drámája lesz a fő vonal, de Erzsébetet, Margitot és Fülöpöt számomra fájóan háttérbe szorították, amit persze lehet az új generáció előtérbe helyezéseként értelmezni, de igazán szerepelhettek volna többet is. A színvonal semmit sem csökkent az előzőekhez képest, de ezt az évadot kicsit eseménytelenebbnek éreztem, mint az előzőeket, mintha a 6. évadra való felkészülést néztünk volna.
Ami nagyon szemet szúrt, az a színek hiánya, hihetetlenül szürke volt az egész évad, Diana, aki visz némi színt a társaságba, de amúgy csupa fekete, szürke, barna, ami jól jelzi, hogy merre tart a történet.
Összességében ez az évad is nagyon tetszett, nagyon vártam, de az előző évadok alatt mindig éreztem valami furcsa izgatottságot (hirtelen nem jut eszembe jobb kifejezés), amíg néztem a részeket, most ez sajnos hiányzott.

Szerintem egy remekül megkomponált, igazán pontos, és kifinomult sorozat.
Dráma, és nem szappanopera. Elgondolkodtató, igényes, és szép, remek karakterekkel, akik egytől-egyig húsvér emberek.
A színészek remekeltek, a zenéjét nagyon szeretem, igazán csodálatos sorozatnak tartom.
Nagyon szépen harmonizál a Király beszédével ami az egyik kedvenc filmem. Akárhogy is, nem csalódtam, hiszen ez tiszteletteljes, és remek.
God Save The Queen.

Nos, így egy évad után azt kell mondjam, hogy ez az egyik leglehangolóbb sorozat, amit valaha láttam. A sorozat alapján a királyi családot messze elkerüli minden öröm és boldogság, amihez hozzájárul még Anglia csodálatos időjárása. Nem tudom, hogy Erzsébeték és környezetük élete valóban ennyire siralmas-e, de tartok tőle, hogy lehet benne valami, csak akkor meg azt nem értem, hogy hogy lehet ezért oda bárki is.
A sorozat komor, sötét és túlzás lenne azt állítanom, hogy beszippantott, pont amiatt, mert napi egy-két résznél lelkileg többet nem lehet bírni. Egyedül az tartja valamennyire fenn az érdeklődésemet, hogy nem sokat tudok Erzsébetről és a történelemhez is hülye vagyok, így valamennyire hajt a tudásvágy.

Ennek a sorozatnak úgy ültem neki, hát ha sikerül megszerettetnie velem II. Erzsébetet, de etéren csúfos kudarcot vallott. :D Viszont minden másban remekelt.
Csodálatos színészek, csodálatos zene, csodálatos kosztümök, meghatározó történelmi események, a XX. századot meghatározó történelmi személyekkel, ez mind ez a sorozat.
Nekem az első két évad tetszett a legjobban. A harmadik évadban már voltak unalmasabb részek, meg kell mondjam, Fülöp és Károly siralmai kevéssé érintettek meg. A negyedik évadot természetesen Diana felbukkanása színesítette meg, rengeteg dolog tisztázódott bennem róla az új információk ismeretében.
Kíváncsian várom meddig viszik ezt a sorozat.

Összefüggéstelenül egy pár gondolat:

1, Imádom a zenei világát.
2, A színészek kiválóak.
3, Operatőri munka: HŰHA. Pozitív hűha.
4, Majdhogynem tökéletes.

Egyedül az időbeli követhetetlen ugrálások zavartak, de ezt a legtöbb film esetében nem szeretem.

Nagyon szép, igényes sorozatot szállított a Netflix. A képi világ, a megteremtett hangulat lenyűgöző, az eredeti zenék és a felhasznált darabok mind a helyükön vannak, nagyon találóak. A színészek tökéletesen hozzák a karaktereket, látszik, hogy jelentős kutatómunkát is befektettek, nem pedig véletlenszerűen ripacskodnak egyet a képernyőn.
Nagyon érdekes, ahogy a fix történelmi eseményeket beleszövik a történetbe. A kitalált események logikusak, hihetőek, szépen belesimulnak a történetbe, de ez nem ment a drámaiság rovására. Nyilván nem izgul annyira az ember olyan történeten, aminek tudja, mi lesz a vége, de a finom feszültségkeltés is leköti az embert.
Nekem leginkább Elizabeth vívódásai, gondolkodása, fejlődése tetszett, méghozzá azért, mert a sorozat nem (csak) a királynő, a királyi család konfliktusaiként prezentálja a bonyodalmakat. Sok teljesen hétköznapi témát is boncolgat, közelebb hozva a nézőhöz a szereplőket. Nagyon szeretem az erős női karaktereket, és itt pontosan ez a történet magja. Hogyan lehet valaki egyszerre elkötelezett vezető és feleség, anya, nővér, barát? Mi van akkor, ha a feleség nagyobb befolyással bír férjénél? Fontos politikai és vallási személyként mennyire lehet független az ember magánélete? Hol ér véget a nő és hol kezdődik az uralkodó? Mekkora teret kell engedni a hagyománynak és a fejlődésnek? Néha valóban csak a kérdéseket veti fel, de nekem tetszett, hogy ezzel teret ad a nézőnek, gondolkodásra késztet.

–

A második évad egyértelműen a személyes kapcsolatokat veszi célba. Azt hiszem, most a fikció nagyobb teret kapott, mint az előző évadban, vagy talán csak a témák emberközelisége miatt éreztem feltűnőbbnek ezt a vonást. Ezzel együtt sokkal emberközelibb is lett az évad, sokkal jobban hatott rám érzelmileg, mint az előző. Hűtlenség, magány, bűntudat, függés, bosszú, árulás, szeretet, megbocsátás, kitartás, méltóság… és az egész történet közepén Elizabeth, akit ebben a történetben nem tudok nem csodálni – vele együtt pedig megszemélyesítőjét, Claire Foyt is, csodálatos alakítást nyújt ebben a sorozatban.

Nagyon igényes és lenyűgöző részletességgel összerakott sorozat, amit akár mindenféle háttérismeret nélkül is lehet élvezni, mert jól tálalja a legfontosabb dolgokat, és közben ösztönöz arra is, hogy mi magunk is utánajárjunk bizonyos dolgoknak. A képi világa gyönyörű, a zene pedig már csak hab a tortán, ami igazán kerekké teszi az egészet.
A színészek remekelnek. Mindegyikük, mindkét gárdában. Claire Foy fantasztikusan játszotta Erzsébetet, a hanghordozása teljesen olyan volt, mint Erzsébet. Olivia Colman remek választás volt másodiknak, bár először kicsit kételkedtem. És azt muszáj itt megjegyeznem, hogy kicsit nagy ugrás volt a két gárda között, sokkal idősebbnek tűnnek, mint kellett volna. Valahogy finomíthattak volna az egészen, hogy ne legyen ilyen éles a váltás. Ettől függetlenül teljesen jó választásnak bizonyult mindenki.
Egyszerűen mindegyik színészről csak azt tudom mondani, hogy remekelt, és tökéletes választásnak bizonyultak a szerepeikre. Alig várom Imelda Stauntont!!
A negyedik évadot éreztem kicsit gyengébbnek, mert kicsit túlságosan is a Dianara és Charlesra koncentráltak, és igazából nekem eléggé úgy jött le, hogy az egészben csak Charles viselkedett rosszul, Dianaról szinte egy rossz szót nem mertek szólni, pedig ő sem volt tökéletes. Ettől függetlenül azért a negyedik évadot is szerettem azért, és az egész sorozat nagy kedvencem lett.

Még egyik volt kollegám hívta fel a figyelmem a sorozatra. Csodálkozott is, hogy nem nézem, mivel tudta rólam, hogy nagyon szeretem az országot és a történelem is érdekel. Most sikerült sort kerítenem rá, s azonnal be is szippantott.
Kifinomult, igényes, elgondolkodtató és nagyon szépen fényképezett sorozat. A kutatómunka is látszik mögötte. Mindegyik szereplőnek megvan a maga keresztje, s bepillantást enged a zárt, könnyen fényes életnek képzelt világba…
A színészeket is igazán eltalálták. Ugyan a 3. évad első részénél pislogtam, de elég hamar megszoktam az új szereplőgárdát is.
A 4 évad közül talán a 3. évad volt az, ami a „leggyengébbre” sikeredett. Nem volt rossz, sőt két rész igencsak nagy hatással volt rám, de a többi évadot erősebbnek érzem.

Gyorsan leírom, mi az, ami nem tetszett a sorozatban.
A plakátja. Egyáltalán nem illik az egész hangulatához, egy szappanopera szerű limonádét sugall, ami elég távol áll ettől, amit az alkotók letettek itt az asztalra.
Ja, még nem tetszett a főcím sem. És ennyi.
Ezen kívül azt hiszem tökéletes.
Sokszor olvasom a rajongó kommentekben, amikor valami éppen futó aktuális sorozat-sikerről írják, hogy „Jaj, mennyit kell várni a második évadra”, meg „nem tudom kivárni, most akarom, azonnal”.
És tényleg!
…
A második évadot picit gyengébbnek érzem az elsőnél, de mivel azt szuperlatívuszként értékeltem, így itt marad a 10/9.
Persze ez is felsőfokú évad volt: a körítést, a díszleteket, a ruhákat, az egész megvalósítást nézve.
Mi volt a gyengébb?
Nem volt Churchill, nem voltak azok a magas labdák, amiket az első évadban le is ütöttek végig, a koronázás, az egész misztikum ami körüllengi ez a királynősdit, itt ugye hiányzott. Volt viszont részenként más-más főszereplő, kiragadva az épp aktuális botrányt. Ami persze sokszor, sőt szinte mindig a párkapcsolatok körül forgott. A királynő és kedves férje persze viszik a pálmát, személyes kedvencem azonban a hugica és az ő fényképésze. spoiler Ja, a kiugrott király visszatérési kísérlete volt az évad egyik legjobbja!
Magam részéről sajnálom, hogy a főszereplők e két évad után elbúcsúznak, de kíváncsian várom az új királynőt, meg a többieket.
…
3. évad: 10/9
…
A sorozat kezdete óta talán a legjobban várt évad, – és egy kis csalódás a végeredmény.
A legjobban várt, hiszen tudható volt, hogy itt érkezünk el Őfelsége szappanopera-korszakához. Hiszen megérkezik a történetbe Lady Di, és gondoltam kis vérátömlesztést is hoz magával, a kissé lassabban csordogáló harmadik évad után. Ezzel nem is volt baj, mert hozott…, azokba a részekbe, amibe beleírták őt is. E részekben időnként forrt a levegő, bár nem minden a várakozásoknak megfelelően alakult, azt meg ki tudná megmondani Károly bátyánkon kívül, hogy mik is történtek igazából e szerelmi háromszögben, azt meg még talán ő se, mit is látott ebben a Kamillában?
Bár ahogy Lennon is meglátta a szépet Yokóban, úgy Károly is beleláthatott valamit a szerelmébe, amit senki más a Földön. A szerelem vak, tudjuk.
A többi – Őlédiségét nem tartalmazó – rész? Igen volt még pár, aztán lepergett… Igazságtalan lenne a részemről azonban, ha nem emlékeznék meg a másik két hölgyről is: Margaretről, aki Vaslédiként is ismert, meg persze Margitról is. A férfiak azonban másodhegedűsökként kontrázzák végig az évadod, bár Fülöp, akiről már majdnem leírtam, hogy szépen végigücsörgi az éveket a Királynő szoknyája mellett, azért a végén igencsak helyrerakja a gondolatokat Diana szép kis fejecskéjében.
Semmi pejoratív lealacsonyítás nincs ebben, ezzel csak azt akartam jelezni, hogy Diana olyan volt, amilyen, és az, hogy gyönyörű nő volt, csak egy kis eleme, egy pár százaléknyi része a személyiségének. És talán nem a legfontosabb része. Az, hogy tömegeket tudott megbabonázni és delejezni, az tény. Ez azért a tömegeket is jellemzi.
A következő évad még beláthatatlan messzeségben van. Várjuk felfokozott várakozással, a szappanopera fokozódik, egészen a tragikus végkifejletig.
4. évad: 10/8
…
5. évad: 10/8