A Goldberg család (2013–) 83% 36★

Az a durva ebben a sorozatban, hogy bár a felszínen messze az egyik legidegesítőbb széria, ami az elmúlt években képernyőre került az országban, végeredményben mögöttes tartalmát tekintve nagyságrendekkel okosabb és belátóbb gondolatok bújnak meg benne, mint a trendibb sorik nagy részében – lehet, ez az Adam F. Goldberg, aki amúgy íróként tényleg letett már ezt-azt az asztalra, nem is akkora kamugép, mint gondolnánk?

Nyilvánvalóan nem, ugyanis bár a szériája tömve van idegesítőbbnél idegesítőbb karakterek extraidegesítő gegjeivel, a nyálas összeborulások mögött szinte mindig felcsillant egy örökérvényű és rémesen találó tanulságot: a saját családod és/vagy barátaid előtt bármekkora pancserséget elkövethetsz, ők tolerálni fogják azt. Sőt, irányba állítanak, sőt, felvállalják a te hülyeségedet és azzal együtt szeretnek téged. Ez persze giccs a köbön, és nagyon nehéz kihámozni Barry féleszű viselkedése, a JTB extrém, hazai viszonyok között értelmezhetetlen idiotizmusa, meg Erica és Adam korlátolt egoizmusa alól, de attól még tény: vannak emberek az életben, akik előtt nem tudod magad lejáratni, és őket mindennél jobban meg kell becsülnöd. A széria erre részről részre, így vagy úgy, de emlékeztet.
És hát Wendi McLendon-Covey, mint Beverly Goldberg… neki kijár egy Oscar. Nem azért, mert minden epizód előtt – vélhetően – órákon át tűri, hogy Peggy Bundy óta a legdurvább két lábon járó nyolcvanas évek sztereotípiává sminkeljék, hanem mert odaadó maximalizmussal hoz egy közel groteszk képregényszerű karaktert. Egyszerűen zseni a nő!
És főleg érdekes látni szegény George Segalt, aki vastagon nem a B-listás sztárok listájáról huppant be ebbe a produkcióba, mégis tökéletesen megtalálja a helyét a fiatal, feltörekvő színjátszók és a már bőven beskatulyázott sitcom-színészek között.

Kell hozzá egy hangulat és tolerancia, de a felszín alatt ez egy igazán nagylelkű széria. Akinek nem forog tőle a gyomra már a trailerek láttán, az biztosan fog benne találni valamit.

Ha lenne példaképem, akkor szerintem gyanúsan Adam (F.) Goldberg lenne. A sorozatban ő a kedvenc „karakterem” (de ugyebár tudjuk, hogy valós személyről van szó :D), és annyira jó, hogy ő már kölyökkorától kezdve, végig, folyamatosan menetelt előre, nem törődött senkivel és semmivel, csak csinálta, amit csinált, mert ez a fajta kreatívkodás mérhetetlen örömöt szerzett neki. Én annyira látom benne valahol saját magam, meg azt az elcseszett infantilis lelkesedést… Azt, amit nem tör le az sem, ha amúgy mindenki hülyének néz miatta és / vagy kinevet, hogy a „kis nyomi”. (Tessék, meg lehet nézni, hol van most az úr(fi)… :-)) Szóval, nekem nagyon pozitív üzenete van, amolyan „különleges”.
Aztán a másik vonal: a „muter”. Újabb közös pont. Mármint, én is elmondhatom magamról, hogy végtelenül kotnyeles, mindenbe orrát beleütő anyukám van, aki spoiler ragaszkodik hozzám, emiatt ez a része a dolognak nekem annyira már nem poénos, sőt. Amikor már a nagyobb srácokkal mennek a játszmák (Erica, Barry), akkor külön felmegy a vérnyomásom. (Ericát megmondom őszintén, hogy nem nagyon bírom, Barry pedig… néha ugyan vicces, de ő sem kimondottan a szívem csücske, számomra gyakran már csak szimplán sok[k]…)
Ja igen, ami még jó a sorozatban, az az, hogy a ’80-as éveket idézi, ami szintén kedves a szívemnek, úgyhogy tényleg jó rajta nosztalgiázni. :-)

Tévében nézem, ha elkapom, de akkor ott is maradok ezer részen keresztül. Nagyon tetszik a film koncepciója az emlékvideokkal. Szerintem nagyon király. Barry néha idegesítő karakter, de amúgy a többiek szerethetőek, és a cselekmény is mindig vicces vagy aranyos. Pedig nagyon féltem attól, hogy idiótaság lesz.

1. évad 10/8