A bálna (2022) 79% 188★

Aronovsky hatásvadász, de azért jó lett ez. Fraser megérdemelné az Oscart, az egész
csapat is, együtt.

Nem is emlékszem, mikor volt utoljára ennyire katartikus filmélményem, mint ez. Az mellékes, hogy full üres moziteremben néztem meg barátnőmmel, de igazából nem is bánom.
Brendan Fraser színészi játéka egyszerűen zsigeri, a tekintete az elevenedbe vág, és képtelen vagy félrenézni.

Nem megérint.
Megráz.
Drámai, kegyetlen és egy kicsit felforgató.
Őszinte.
Tanulság? Az élet.
Ennél jobban nem lehet leírni.

8.5

Most jöttem a vetítésről, és keresem a szavakat…
Elementáris erejű, felzaklató alkotás; igen, Aronofsky megint megcsinálta, Fraserről nem is beszélve… te jó ég!, amit ez az ember itt művel, arról csak szuperlatívuszokban lehet beszélni, a legek legje.
Az igazat megvallva, idejét sem tudom, mikor bőgtem ennyit és ennyire egy filmen utoljára, olyannyira megérint, olyannyira mélyre megy… de kb. az egész terem zokogott; hosszú-hosszú másodpercekig néma csend volt a végén a stáblista alatt…
Kihagyhatatlan darab!

Valahol nem nehéz azonosulni egy olyan karakterrel aki magát teljesen elhanyagolva méltatlannak találja még a túlélésre is, ugyanakkor kétségbeesetten küzd azért, hogy ami szépet lát másokban ahhoz köze legyen, ne merüljön úgy feledésbe, hogy a szeretete is kárba vész. A bálna egy ilyen emberről szól és igazából emiatt működik, Charlie lehetne rákos, szenvedhetne száz egyéb egészségügyi és mentális zavarban amivel ez a teljes leépültség a rönk szélére sodorja és ugyanúgy működne, legfeljebb nem lenne ennyire megható a kontraszt miatt amit a teste látványa kínál. Tehát a kóros elhízás csak a film „külseje”. Ugyanakkor kevésbé lenne megható a hatás, ha a személyiségében cserélnénk ki valamit, ha nem lenne ilyen elnéző, türelmes, alázatos másokkal, ha hirtelen haragú lenne, utálatos módon viselkedne, ha annak a lényegében utálatnak amit befelé fordít akár csak egy töredéke is másokon csapódna le direkt módon (hiszen közvetve lecsapódik, aki rajta próbál segíteni az is szenved tőle). Nem vettem észre, hogy a film üzenni próbálna azzal kapcsolatban, hogy egészségtelen-e Charlie látásmódja vagy sem (ami talán éppen hozzájárul az állapotához), de mindenképp egy olyan környezetbe helyezi a karaktert amiben nem lenne könnyű akár csak egy fikarcnyit is szimpatizálni a körülötte lévőkkel, kiváltképp az elképesztően dühös és undok módon viselkedő lányával ha Charlienak nem jelentene annyit, hogy a dolgok mögé lásson. A film nem kíván különösebben, spirituális módon felülemelkedni a szép-rusnya ellentéten, de célja, hogy kétségeket ébresszen, vajon leírható-e valaki az életedben azzal a benyomással amit kelt, vagy találsz-e értéket ha eléggé mögé nézel a külsőnek és ennyit talán el is ér időre-órára.

Drama camp. Abban ügyes volt, hogy alig néhány perc alatt szinte az összes díszt feltette az Oscar-érzékeny tematikus karácsonyfára, de úgy éreztem, hogy valahol félúton elvesztette az irányt és a biztos középutat választotta (a középszerűségbe). Pedig az elején még reméltem, hogy talán csak szándékosan állítják a sztorit robotpilótára… spoiler Sajnos égetően kiszámítható volt és ez csalódásként ért. Persze, a karakterek jól árnyékolták egymást a bajaikkal… túl jól. Hát micsoda véletlen egybeesések voltak. spoiler Sokkal jobban szerettem a rendező művészibb filmjeit. Ez a besimulós rongyrázás nem állt jól neki.

megtekintés utáni vlog: https://www.youtube.com/watch…

Aludtam rá egyet, mert volt valami zavaros érzés bennem a film után. Hogy ezt nekem nagyon kéne értékelnem, szeretnem, nagyon kellett volna utána sírnom, de egyik sem akart jönni úgy igazán. Brendan Fraser kétségtelenül az általam látott filmjei közül a legjobb alakítását nyújtotta, de valahogy a sztori a karakterek mindmind túlontúl erősek voltak. Annyi volt a dráma mindenhol mint égen a csillag, más sem volt, csak az. És mind olyan mélyek voltak, hogy majd bele szakadtak. Ez nekem sok volt, és nem jó értelemben. Charlie drámája, hogy a főszereplőnél maradjunk, sem volt szimpatikusabb. No nem a súlya miatt, nem előítéletből, hanem maga az ember döntései miatt. Valószínűleg túl szigorú vagyok, de szerelem ide vagy oda, az általa választott út cseppet sem szimpatikus, hiába próbál belőlünk megértést kicsiholni a rendező. Azt éreztem annyira szánnom kellene őt, hogy még meg is értsem a végén és a szerelem nevében mindent lehet címen azt mondjam sebaj. De. Baj. Nagyon is. A vég felé közeledve hogy felmerül benne, gondoskodni, nem tudtam vele együtt érezni. Ettől függetlenül nem volt rossz film egyáltalán, de az üzenet (ha volt is), nekem szembe ment azzal amit éreztem. Charlie folyamatos kérdése, miszerint undorodik-e tőle valaki, teljesen felesleges volt, céltalan, érthetetlen. Mit számított neki? Nem volt oka bedobni ezt a kérdést a dobozba. Amit én láttam, az egy a karakter maga által választott nagyon is helytelen út, ahol a végén mégis könyörületet várt, nem jogosan.
Volt benne egy többször ismétlődő elem, a kinyitom az ajtót el akarok rohanni de a megfelelő drámai pillanatban megállok és visszanézek, majd maradok. Nem. Sok volt, elvesztette a funkcióját.
A film többi karakterére kitérve mind mind ipari hulladékok voltak (a kiscsaj leginkább), talán emiatt tudtak ennyire összezárni. Díszes társaság, kevés erkölcsi tartalom. Számomra nem jó film ez attól hogy szánalom keltéssel és a ma divatos hamis toleranciával akarja magát eladni az Oscar boltban.
Most hogy írom az értékelést fogalmazódott meg bennem, hogy ez a film arra jó, hogy igazolást találjon maga számára mindenki, aki hozott már az életében sz.a.r döntést, és szeretne maga számára vigaszt találni.

Tömény dráma, nemcsak Charlieé, hanem az összes karakteré, akiknek sorsa hatásosan kapcsolódik össze.
Mindenkinek megvan a keresztje.
Liz – spoiler
Ellie – spoiler
Mary – a széthullott házassága
. . . és a hittérítős fiúé is, még ha a – polkorrekten megfogalmazva – tőlem idegen megnyilvánulásai miatt sokszor egy hólapáttal ütöttem volna agyon.

Számomra négy érzelem jellemzi igazán a filmet: kiszolgáltatottság, keserűség, bűntudat és feladás, melyeket tökéletesen reprezentál. Mindezek mellett feszültségből sincs hiány, főleg a végén, amit sikerült giccstől és hatásvadász megoldásoktól mentesen kivitelezni.

Brendan Frasernek pedig nem véletlenül volt akkora a visszhangja. Hatásos alakítást nyújtott.

Tényleg oscar alakítás! Erős dráma hangulat, a karakterek egyediek, érthető mindenki szenvedése. Mondjuk vannak itt még rétegek, amiket fel kell dolgozni és meg kell érteni, de Fraser alakítása elvitte az egészet a hátán.

Kegyetlen film, megrázó volt, de Brendan Fraser alakítása mindent vitt. A lányát alakító színésznő nagyon idegesített eleinte, de neki is megvolt az oka a dühösségére. Rengeteg érzelmet vonultatott fel ez az alkotás, nem szépít, na jó, egy kicsit a végén mégis. Határozottan tetszett, nem fogom elfelejteni egyhamar. Ugyanakkor elgondolkodtatott, és ha ez volt a célja, nálam elérte.

nehéz. nem tudom eldönteni, hogy tetszett, vagy sem. de ha már ezen gondolkodom, akkor tudom, hogy inkább igen, mint nem.