Kerítések (2016) 75% 84★

Kamaradarab. Talán nem is filmre való, egy helyszínes, soha el nem készült kerítés fogságában. Denzel Washington mondja, darálja, betelepszik az agyadba, már szinte idegesít, szólnál, hogy hagyja már abba, de mégis figyelsz rá. Egyszer csak elkap a gépszíj, vagy a satu, ami szorítja a kezedet, és nem enged. Azt mondja, amit már tudsz, a házat, a kertet, a kiteregetett ruhát (szennyest), agyon mosott, csontra száradt lepedők. És itt vagy nem nézed tovább, vagy azt mondod: tudom a végét, egy zöldellő fa koronája lesz, ami egy pillanatra megállítja a felhőket. Szóval, egy puttony lesz, egy hátizsák, cipelni való, közhelyes bólogatások, bársonyszékből nézett hétfőtől-péntekig. Megroppan a térdkalács.

August Wilson írt egy nagyszerű színdarabot, amely szerintem filmen is remekül működik, annak ellenére, hogy egy helyszínes és tényleg kizárólag az emberi érzelmek számítanak. Engem teljesen megragadott ez az egyszerű, ám szívfacsaró családi dráma, úgy éreztem ott lélegzem Viola Davis mellett és mintha az ő szemével figyelném, ahogy a férjét alakító Denzel Washington hatalmasat játszik. Helye volt az Oscar legjobb film jelöltjei között.

Nos, ez a film egy kőkemény kamaradráma, így, aki nem szereti a műfajt, az tegyen magának egy szívességet, és bele se kezdjen! A film gyakorlatilag végig egy ház hátsókertjében játszódik, ahol csak verbális síkon pörögnek fel az események, máshogy nemigen. Denzel Washingon és Viola Davis is maradandó alakítást nyújtanak a szerepükben, tökéletesen formálják meg a karakterüket. Az igazi dráma a szavakban és a kimondott szó súlyában rejlik. Szó esik baseballról, a hadseregről, házasságról, a férfi elkötelezettségéről a családja iránt, álmokról és lemondásokról. A nézőnek pedig semmi más dolga nincs, csak odahúzni egy széket a többiek mellé, pattintani valami italt és hallgatni a történeteket, amikor pedig komolyabbra fordul a beszélgetés tiszteletteljesen odébbállni.

Két bajom volt ezzel a filmmel.

Nem vagyok nagy színházfanatikus és ezúttal nagy hibát követtem el, hogy úgy indultam neki ennek a filmnek, hogy semmit sem tudtam róla. Szóval amikor Denzel meg a család már negyed órája ültek a nappaliban, beszéltek a nagy semmiről és közben nem történt semmi, akkor már leesett, hogy valami fekete Ványabácsi feldolgozásba csöppentem.

Számomra a film nagy újítása a színházhoz képest a közeli felvételek lehetősége. Vagyis hogy zsinórban 3 percig mutathatod a színész arcát anélkül, hogy egy szót is szólna, mégis mindenki pontosan tudja, mi történik. A színházban erre nincs lehetőség, mert hát az 1000 Ft-os pótszékekről, ahol már leállhatsz beszélgetni a világítóstábbal, a „közeli felvételt” elég nehéz lenne kivitelezni. :D Így ott egy megoldás marad: a szövegben kell MINDENT kimondani. A kettő egészen más médium, és épp ezért, ahogyan egy filmet is nehéz színpadra vinni, úgy egy drámát is nagyon nehéz jól adaptálni filmre. Szerintem ez itt nem sikerült. A hangsúly az ADAPTÁL szón van. Az azt jelenti, hogy fogod a drámát és átírod úgy, hogy azon a másik médiumon is úgy üljön, hogy az embernek ne tűnjön fel, hogy az amúgy nem egy film forgatókönyvének készült eredetileg. Nem pedig azt, hogy átkontrolcézed a színdarabodat, fogsz egy kamerát oszt felveszed. Mert nekem úgy tűnt, itt ez történt.

Az egész úgy hatott, mintha a Marica grófnő közvetítését nézném az Operettből az M2-n. Nem is, mert abban énekelnek. Az utcák, a díszlet kicsit a régi Tim Burton-filmekre emlékeztetett – egész egyszerűen mű volt, mintha direkt rá is játszottak volna erre a színdarab-feelingre. Denzelnek meg folyamatosan járt a szája, szinte imádkoztam, hogy hagyja már abba. Az ő mimikája is elég színpadiasnak hat az elejénspoiler. Nagyon érezni, hogy színdarab. Nagyon-nagyon.

A film első másfél órája csak építkezés, nagyon lassan haladnak az események, néha kifejezetten unalmas, főleg a hosszú monológok, de az utolsó félóra egy igazi érzelmi hullámvasút.
Amit sajnáltam, hogy az első egy óra úgy megy le, hogy nincs is zene… Az egészet még inkább lecsupaszítja ez a némaság.

A másik dolog amitől rosszul voltam, az Denzel karaktere. Az ilyen emberek, akik ezt művelik a családjukkal nálam féregszámba mennek. Szó szerint forgott a gyomrom. spoiler

A színészek közül mindenki a maximumot nyújtotta. Denzel is, de főleg Viola Davis! Te jó ég… Annyira jó volt nézni. Mintha ő lett volna Rose. A többiek is… a Gabe-et alakító színész is jó volt, meg a srác, aki Cory-t alakította.

Annak ellenére, hogy a film megnézése után legszívesebben földhöz vágtam volna egy Herendi-készletet, ez egy hihetetlenül jól megírt darab. Telis-tele van mindenféle metaforákkal, amiknek szerintem a felét észre se vettem. Nagyon kell figyelni. A karakterek is a kontextusban – az 50-es évek „fekete-Amerikájában” nagyon jól működnek és sokrétűek, főleg Troy.
A befejezés, na az meg egy borzadály.

Ezt a filmet tényleg csak az nézze meg, akit érdekel, mert nem szórakoztató. Nem jó nézni. Nehéz film, az eleje unalmas és az ember nem kellemes érzésekkel áll fel utána.
Viola Davisnek pedig nagyon szurkolok, hogy megkapja a szobrát!

Ui.: Bono csak szerintem hasonlított George RR Martinra? :D Egyből ő jutott az eszembe.

Szeretem a kamaradrámákat. Ez is egy remek darab, hisz színházból lett filmre ültetve, ami azért látszik rajta, annak ellenére, hogy igyekszik az alkotó a szabadabb mozgás látszatát kelteni mégis a kerítés mögött maradunk. Nekem Az ügynök halála jutott eszembe a végén.
Érdemes megnézni.

Basszus.

Egek hogy én mennyire megszenvedtem ezzel a filmmel. Másfél órán keresztül nem is értettem, mi a francról szól, csak ültek a hátsó verandán és beszélgettek. Nagyon nem az én műfajom a családdráma, főleg nem így átadva, de a színészek ennek ellenére nagyon jól lettek válogatva.

Nemrég láttam a Volker Sclöndorff-féle Ügynök halálát. Ez a film sok tekintetben emlékeztet arra. Egy komplett színdarab került filmszalagra, ennek minden előnyével és hátrányával. D.W. nem merte bevállalni azt a teljes stilizálást, amit az Ügynök halálában meghúztak, ott a közeliket leszámítva, tényleg színházban érzi magát az ember. Ebben a filmben vannak külső felvételek, vágóképek, de egy tévéfilm színvonalán megvalósítva, vagy mondjuk azt, hogy erősen stilizálva. Ami mégis viszi az egész dolgot az a két főszereplő közötti interakció. D.W. szerintem az egyik leginkább túlértéket színész, de ebben a szerepben egész jó, Viola Davis pedig egyszerűen pazar.

Előttem már leírták itt is: ez nem film. Ez lefilmezett színház, és 2017-ben már nem itt kellene tartani. A színdarabot nem ismertem, ez alapján méltán klasszikus, kiváló darab (jóllehet kissé poros). Denzel Washington produkciója (filmnek ne nevezzük) ebben a formában elégtelen. Ha szélsőségesen eltolta volna a teatralitás felé, tehát tudatosan átstilizálta volna, akár lehetett volna emlékezetes film belőle. Itt viszont hangsúlyozottan realista környezet van, az átkötő részek is konvencionális filmes megoldásokkal élnek. Ez így szerintem totális tévedés. Ebben a kontextusban az alakítások is alig értékelhetők, Viola Davis még próbálkozik, többé-kevésbé sikerrel, Washington viszont már-már nevetséges (noha néhány jelenetben még így is rendkívül hatásos).

Viola Davis és Denzel Washington párosát nem hiszem, hogy meg lehetne unni. Még több filmben szeretném őket együtt látni, mert tökéletesen kiegészítették egymás játékát, és mellesleg még a történetvezetés is páratlan.