A Ponyvaregény igazi alapmű, kötelező anyag, és alighanem az első asszociációnk, ha meghalljuk valahol kontextus nélkül Tarantino nevét. Nem véletlenül, mert nagyon ügyesen bemutat minden mocskot, ami elfér egy neo noirban, zseniális karakterei és párbeszédei vannak, és bonyolult, de mégis követhető történetvezetése (a cselekményt nem időrendben, hanem a főszálakra és a karakterekre koncentrálva láthatjuk). Talán nem olyan véres, mint a Kutyaszorítóban, de azért folyik a ketchup és erőszak is van bőven. Viszont így is egy humorosabb darab, valamilyen módon meg lehet szeretni a főszereplőket, és nem mondhatni különösebben sötétnek sem: a karaktereknek mind megvan a jó oldaluk is, és meglepő módon még egy pici erkölcsi tanulság is akad a jelenetek végén, még ha meglehetősen kifordítottak is. Ráadásul 2,5 óra, és lassú, de mégse éreztem egy pillanatig sem, hogy leülne, vagy unalmas volna.