Nem is tudom, miért, de a végén úgy bőgtem, mint egy kisgyerek – pedig nem először láttam.
Amúgy toronymagasan a kedvenc Tarantino filmem: hiába hosszú, végig kellően feszült és izgalmas, időnként még humoros is, a színészek pedig remekelnek. Apropó, tiszta szégyen, hogy DiCapriót ezért még csak nem is jelölték Oscárra, aztán meg amolyan „Nesze, itt van!” jelleggel hozzávágták egy olyan alakításért, ami, szerény véleményem szerint, szót sem érdemelt.
Egyébként meg színtiszta Tarantino: a zenék iszonyat jók (mint olyan, aki a Bud Spencer-Terence Hill páros filmjein nőtt fel, valami elképesztően boldogan vigyorogtam anno, legelső megnézésnél, mikor megszólalt a Trinity), a párbeszédek odavágnak, és persze folyik a vér is dögivel. Röviden és tömören: mesteri.