Szerintem ez a film volt az első dráma, amit valaha láttam, és ahhoz képest, hogy nem vagyok oda a műfajért, ehhez a történethez mégis időnként visszatérek.
Jamie Sullivan volt a gyerekkorom egyik példaképe, s nem is feltétlenül a hite miatt – bár tény és való, hogy irigylem azokat az embereket, akiknek ilyen erős a hitük –, hanem azért, mert annyira végtelenül őszinte és valódi, kedves, de nem naív. Még arra is emlékszem, hogy én is próbáltam összehozni egy, az övéhez hasonló bakancslistát, de az enyém messze nem lett olyan menő, mint az övé, s azóta nem is próbálkoztam vele többet.
Nagyon, nagyon szeretem ezt a filmet. Ha rajtam múlik, akkor nem most láttam utoljára.