Másodjára nézve csak még jobb lett. Mitchum nagyot játszik, feláll a szőr az ember hátán tőle, helyenként tényleg teljesen állatias a mozgása (pl. a nemierőszak-jelenet). Egy-egy jelenet olyan, hogy akár a slasherek előképe is lehetne, ahogy kíméletlen, monoton, lassú komótossággal közeledik áldozatai felé a gyilkos. Herrmann zenéje helyenként teljesen a Psychót és egyéb Hitchcock-filmeket is eszünkbe juttathat.