„(…)Tarkovszkij Sztalkerének fekete-fehér képeit, időtlenségének és tértelenségének hangulatát idézi Lopusanszkij filmje. A forgatókönyvírótárs, csakúgy, mint Tarkovszkijnál, Borisz Sztrugackij. Az Egy halott ember leveleinek hősei azonban már semmiféle titkokat nem kutatnak. Nincs sehol egy Szoba, melynek küszöbét átlépve teljesülhetnek a Legfőbb Kívánságok. Nem kell átmerészkedni a tiltott Zónába, mert ahol élnek, az maga a Zóna, a kultúrák, a civilizációk, az értékek temetője. A tágra nyílt gyerekszemek nem Sztalker béna kislányának reménytadó tekintetét sugározzák. Pedig övék a jövő. Útjuk azonban a semmibe vezet.(…)”
Székely Gabriella – Filmvilág