Annak idején, amikor gyerekként először láttam, engem teljesen lenyűgözött és magával ragadott a film pszichotikus horror hangulata.
Ez még a pattintott kőkorszak, amikor internet is csak elvétve, mutatóban volt fellelhető a világban, nemhogy videómegosztók, torrentoldalak és társaik…
Szóval, fogyaszthattuk azt, amit a televízió egyszámjegyű csatornakínálata elénk rakott, és akkor, amikor elénk rakta, és úgy, ahogyan elénk rakta. A Langolierek kettő epizódját pedig kettő egymást követő hét péntek estéjén látták megfelelőnek leadni, engem pedig 166 órán keresztül az ideg kivetett a civilizációból, hogy megtudjam végre, mi lesz a folytatás! Olyannyira a hatása alá kerültem, hogy azon a gyötrelmes héten még álmodtam is a filmmel (természetesen mi mást, mint azt, hogy magam is ott vagyok azon az üres repülőtéren, abban a halott világban, és rettegéssel vegyes kíváncsisággal várom a horizonton közeledő, egyre erősödő zaj forrását…).