Kisiskolásként láttam ezt a filmet, maximum 8éves lehettem. Abban az időben sokat aludtam a nagymamámnál és ő mindig jóval hamarabb elaludt, mint én, és így sok filmet néztem, nyilván olyat, amire főleg a mai mércével mérve még nem voltam felkészülve… Fenéket nem! Évekkel később is élénken emlékeztem a film történéseire és mikor már felnőttként megtudtam a címét és újranéztem, rögtön a kedvencem lett. Nagyjából mindent imádok benne. Az 50-es évek amerikáját, Kathy Batest, Towandát, Mary-Louise Parkert, természetesen Buddyt, a film filózófiáját ('Jobb, ha mi kezdjük félkarúnak hívni, mint a többi gyerek' 'A fehérek nem ülnek le egy asztalhoz egy feketével de megeszik a tojást egyenesen a tyúk seggéből'), a két, több párhuzamos történetet, Tolnay Klári hangját, a tárgyalást… jaj, mindent!