Vegyes érzéseket kelt a film. Az eleje túlságosan ismerős, a csirkedobálástól a nyakunkba szakad mindenig, amikor már a legkisebb dologba is belekötsz csak, hogy kiadd magadból a feszültséget. Ha nem lennél olyan fáradt, akkor toleránsabb lennél a másikkal is, talán foglalkoznál az ő nehézségeivel is, de ha úgy érzed, minden a te nyakadba szakad, akkor a másik nyűgje már nem érdekel.
Örülök, hogy a végére rájöttek, hogy két dolog van egy kapcsolatban, ami nélkül meghal a gyerekek után: tolerancia és kommunikáció, na meg jó szervezés. A közepéről én hiányoltam a gyerekeket. Ezt sokkal jobban megoldották a Go back couple-ban. Nem hiszem el, hogy egy apának ennyire nem hiányoznának a gyerekei. Mármint oké, van ilyen, de nem szeretem az ilyen férfiakat.
Kíváncsi lettem volna, hogy a hajléktalan férfi ki volt, meg Woo Jin anyukája mikor hogyan ment vissza az időben. Illetve, ha az első két alkalommal beteg lett, mi miatt nem alakult ki nála a végén.