Ennek a filmnek, különösen az utolsó perceknek a végtelen szomorúságát talán csak Európa keleti felén lehet megérteni. Itt, ahol mindig úgy tűnik, valamit végig lehet csinálni, valamit, ha más nem, a végső kétségbeesés lendületével, végig lehet tolni a világ közönyös tekintete előtt. Itt, ahol az a letargiától ajzott erőlködés aztán mindig csalódásba torkollik. Az a végtelenül csalódott tekintet, amely új megvilágításba helyezi a Stockholm-szindrómát: nem elég a túszejtő kedvessége, hiszen minden csupán viszonyítás kérdése. A világunk, a vezetőink protokolláris időhúzásai, életünket, nagy pillanatainkat töltelékké degradáló döntésképtelensége, saját jelentéktelenségünket aláhúzó üres mosolyai és integetései teszik olyan fontossá, hogy legalább valaki, legalább az az egy átkozott túszejtő tényleg minket akar.