Álomlista (2025) 82% 110★

Ennek a bejegyzésnek távolról sem a fikázás a célja, sőt azáltal, hogy saját hozzáállásomról fogok írni, az élc igazából arányosan oszlik meg a film és közöttem.
Már megfigyeltem, hogy – és itt a címkeválasztással gondban vagyok – több, női főhősökkel operáló filmben és sorozatban rengeteget beszélnek. Rengeteget – így érzékelem én. Hogy mondják, csak mondják, végtelenül, lélegzetvételről teljesen megfeledkezve. Nagyon hamar komoly torlódás, dugó formálódik az értelmezési sztrádáimon.
Egy ilyen egészen korán jött figyelemvesztés idézte fel bennem, milyen hatással vannak barátnőmre az akciófilmek. Bevallom, az én tesztoszteronszintem sem olyan magas, hogy minden autós üldözést izgatottan követnék végig, de azért nem indulnak el külön utakra a gondolataim, mint tették ezt itt jó néhányszor.
Szóval a sokat mondós filmeknek eleve nem feltétlenül én vagyok a célközönsége, ami csak annyit jelent, hogy könnyebben esnek ezek egy szint alá a szememben, mint az olyan típusú filmek, amik iránt megvan bennem a nyitottság. Vagyis, hogy egészen konkrét legyek: két ugyanolyan vacak film +- 1 csillag különbséggel végezhet! (Csak zárójelben: ez a szóözön egészen más típusú, mint a Woody Allen-féle verbozitás.)
Mindez nem jelenti azt, hogy képtelen vagyok élvezni az ilyesmit – csak éppen valaminek a dacára.
Ezt a filmet is alapvető érdeklődéssel tudtam követni, ám közben nagyon az akciófilmekbe kellett kapaszkodnom a nyitottságért. Az alapvető problémám, hogy minden nagyon művi volt itt. Ezek a dúsgazdag emberek a hétköznapiságtól teljesen távol, ahol a főszereplőnk még véletlenül sem viseli két jelenetben ugyanazt a ruhát… De inkább az zavart, hogy érzelmi helyzeteknek a komolyan vehetőségét ugyan mindig kialakították, aztán a részletekkel olyan szinten vitték át a művibe vagy a leegyszerűsítettbe, hogy teljesen értelmezhetetlenné váltak. spoiler
Azt hiszem, a film végéig addig jutottam el, hogy az akciófilmeknél nem valósághűséget, hanem a belső logika működését várom el. Nem képzelem, hogy én vagy bárki, akit ismernék, képes lenne hasonló dolgokra, és meseként tekintek az egész cselekményre – de persze egy erősen korlátozott lehetőségű meseként, amiben kütyükkel babrálni oké, de csak úgy véletlenül rátalálni valakire vagy futva hagyni le repülőket nem oké.
Ezzel szemben ezek a filmek a hétköznapi embereknek akarnak mintákat adni. Beleszólni abba, hogyan éljék az érzelmi életüket, miközben a megmutatott érzelmi élet nem valóságos problémákat tartalmaz, sőt azon kívül, hogy a szereplőknek is van hajuk, lábuk stb., más közöset nehéz találni köztük és a nézők között.
Tudom, hogy az akciófilmek is tartalmaznak emberi problémakezelési mintákat, de azt hiszem, jóval érintőlegesebben. Mellékesebben. Éppen ezért, tehát mivel azok egyértelműen mesék, az ilyen álomlistás-önmegvalósítós filmek meg egyértelműen példaadó műként lépnek fel, nem egy szinten vannak, és utóbbitól jogosan többet várok el. Még azt figyelembe véve is, hogy a nézők közül sokan szintén tisztában vannak az élethelyzeti különbségekkel, és kikapcsolódásképpen tekintenek az ilyesmire, nem pedig direkt életreceptként. Hangsúlyozom, az egyik valóságosként tünteti fel magát, a másik nem. Az egyiknél viszonylag kevesebb intelligencia kell ahhoz, hogy a hősök életéből ne vonjunk le túl erős következtetéseket a sajátunkra, a másiknál jóval több.
Igen, nekem is tetszett néhány dolog, jó volt a 4 kérdés is, tényleg fontos, hogy az a másik jó irányba vigyen bennünket, ám mivel a történet egésze az ember érzelmi működéséről, döntéseiről, tehát komoly dolgokról nyilvánul meg, egy olyan kategóriába teszi magát, ahol a maga műviségében, humortalanságában csak egy alacsonyabb polcra tud kerülni.
Kellemes kis film volt ez, amit szépen építgettek, de a legőszintébben csak azt tudom mondani, ez egy jól összerakott, enyhén alkoholos limonádé – amely azonban könnyen a fogyasztói fejébe szállhat.

Ez egy annyira kedves, megható kis filmecske lett, hogy teljesen meglepődtem, hogy egy Netflixes családi film ilyen hatással legyen rám :)) Volt mondanivalója, nem is kevés, a szereplők is szimpik, mi történt velem? :))
Az anya-lánya kapcsolat, a testvérek, az apa, minden családi kapcsolatról volt benne érzelem, de nem amolyan pofátlanul az arcunkba tolva. Az,hogy sose add fel önmagad, hogy ne ragadj le semmibe, ne érd be kevesebbel… Egyszerűen nem tudom melyik üzenet talált el, de jól esett nagyon. Már ezek is többek jóval annál, amiket az ilyen kis lighty filmek adni szoktak.
Szívből ajánlom mindenkinek ^^ Nem teszem be azért a kedvenceim közé, de szerintem még biztosan újra fogom nézni :P

Nagyon szuper film volt, egyszerűen lekötött, tökéletes kikapcsolódást. Újranézős lesz.

Aranyos film volt, néhol megható is. Csak valahogy többet vártam tőle, néha kicsit untam. A DVD-s ötlet egyébként nagyon tetszett, és Alex anyukája is szimpatikus. Meglepődtem, mikor rájöttem, hogy Jé, ez Abby a 911 sorozatból. :D
Nem is tudom… valahogy a feladatok lehettek volna izgalmasabbak, bár tudom, nem ez volt a lényeg. A vége pedig eléggé kiszámítható.

Ez nagyon amerikai film volt… úgy értem, klisés, giccses, kiszámítható, közhelyes, helyenként önimádó. Egy Coelho ihlette limonádé. Egyszerre nem is tudtam megnézni, nem esett jól, de több szakaszra bontva azért fogyasztható. A legjobban a „tesós” jelenet tetszett, amikor a három testvér kempingezett egyet a házuk kertjében. Az nagyon emberi rész volt, különösen spoiler. A szerelmi részek nem igazán tetszettek, Garrett karaktere sokkal szimpatikusabb volt nekem, de nyilván nem vagyunk egyformák. Talán emiatt sem sikerült túlságosan azonosulnom a főszereplővel.