V. Henrik (1989) 75% 27★

Ez volt a második V. Henrik-adaptáció, amit volt szerencsém látni (az első a Hollow Crown vonatkozó epizódja volt) és mindent összevetve azt hiszem, jobban tetszett, mint a Hiddleston-féle feldolgozás. (Tudom, máglyára velem már csak azért is, mert állítom, hogy a V. Henrik messze a leggyengébb epizódja a HC-nak.) V. Henrik története viszont valószínűleg sosem lesz a kedvenc Shakespeare-darabom; még mindig hiányzik belőlem egy nagy adag angol hazafias érzelem ahhoz, hogy igazán élvezni tudjam. Igyekeztem nem figyelni az átlátszóan Henry-párti történetvezetésre,de nem mindig sikerült; persze, hogy mindenben jobb, mint az apja és Richárd, nem elég, hogy katonás, de még vallásos, barátságos, már-már salamonian igazságos, érző szívű, nemes lelkű, nem francia (hiába a származás, höhö), és még sorolhatnám holnap estig. Értjük, hogy V. Henrik az etalon, Will, nem kellett volna ennyire túlragozni a dolgot. Ez a pártosság igazából az, ami miatt nem tudom kedvelni ezt a drámát; Shakespeare műveiben pont azt szeretem, hogy a szereplők többségének mindig jut valamennyi negatív tulajdonság, így senki sem teljesen fehér vagy fekete. Ez pedig Henrikből nagyon hiányzik, hiába volt nagy szoknyavadász és léhűtő a IV. Henrikben. Ami sztori szempontjából megmentette a filmet számomra, a vége volt; az úgynevezett szerelmi szál egyszerűen zseniális volt, Henrik attitűdjétől kezdve Katalin és a társalkodónő(?) tartózkodásáig. Minden másodperce arany. A Kórus bevonása is tetszett, ügyesen kötötte össze a modern világot a középkorival.
Az az igazság, hogy a történeten kívül viszont nem nagyon tudok mire panaszkodni. Ahogy az neves Shakespeare-adaptációknál lenni szokott, kiváló színészeket válogattak össze. A setting és a zene is tetszett, különösen a katonák közös gyászdala. Amit viszont fontos lehet ebből a szempontból kiemelni, hogy Kenneth Branagh filmje minden szempontból tradicionális feldogozás, az újítóbb adaptációk kedvelőinek így annyira nem ajánlott.
Még így végszóként annyit: a film fénypontja egyértelműen a magyar szikron által Aginkúrnak ejtett Agincourt helységnév volt, egyszerűen nem bírtam nem felnyeríteni, mikor meghallottam. :'D

Azért szeretem a BBC Shakespeare feldolgozásait, mert hiába nézek filmet, színházban értem magam. A látványvilág, a filmes eszközök tényleges díszletként kerülnek felhasználásra egy dráma bemutatásához, és nem a cselekményről vagy a színészi játékról akarják elterelni a figyelmemet szédítő-vakító vizuális effekt dömpinggel. Ugyanakkor mégis ad pluszt a filmes megvalósítás, mert a korhű jelmezeket és díszleteket ki lehet egészíteni nagyobb látószögű kvázi-színpadképekkel, amit ez a gárda nagyon profin tud hozni.
Persze ahhoz, hogy jó „előadás” legyen, szükség van karakteres és nagy tehetségű színészekre, és ez a BBC filmek másik előnye, hogy nagyon kritikus a szereplőválogatás, és szerintem van raktáron egy zseniális rendezőgárdájuk is. Igaz, jelen esetben Kenneth Branagh neve már előre is garanciát jelentett rendezőként és címszereplőként is, de ez a profizmus szerencsére nem ritkaság a briteknél.
A színészi játék nívós még az epizódszereplőknél is, a történetvezetés – hála a drámához való hűségnek – egészen tökéletes, és az egészet megkoronázta egy igazi jó magyar szinkron. Élmény volt.

Egek ez nagyon hosszú volt és a sok rímtől szinte nem is értettem miről beszélnek :D Itt Kenneth és Emma még házasok voltak? :)