Tűzróka (1982) 61% 26★

Gyerekként a tévében látni ezt a filmet lenyűgöző élmény volt – főleg ha repülőbuzi Eastwood-fan voltál, betéve tudtad a Kelly hősei teljes szövegkönyvét, hablaty szintjén még a német dumákat is, és esemény volt számodra minden tévében elcsípett Eastwood mozi, meg az apukád által havonta hordott Top Gun magazin. Ám ezek az idők elmúltak, én pedig azóta sem vettem a bátorságot, hogy újra leüljek a Tűzróka elé. Az emlékeim nem egyszerűen szépek voltak, hanem sok szempontból túl élesek is – nem voltam benne biztos, hogy kell nekem még egyszer ez az élmény.

De fenébe a félelmekkel, a Tűzróka, bár nem minden aspektusában öregedett szépen, különösen egy Connery-vel nyomuló James Bond epizód után igazából abszolút megállja a helyét!
A kulcs vélhetően Eastwood, és most nem a szent tehén státuszára gondolok, hanem arra, hogy színészként elég cool, rendezőként pedig elég dinamikus ahhoz, hogy egy potenciális csakis a saját korszellemében élvezhető filmet is eladjon több évtized elteltével is. A Tűzróka nem kiugróan szépen rendezett, vagy minőségien eljátszott darab, de van egy kétségkívül erős és összetartó légköre, hangulata, ami úgyszólván felszín alá nyomja a láthatóan magas, de mégis alacsony költségvetés, a blőd történetvezetés és a sztori öntörvényűségének jeleit. Ennek köszönhetően a mozi, mint hidegháborús techno-thriller, amolyan mocskos, földhöz ragadt James Bond utánérzés és repülős kalandfilm tökéletesen megáll a lábán. Mikor Gant beül a Tűzrókába, az egészen addig érzett sötét tónusú, de elég bénácska és elnyújtott kémsztori zárójelbe kerül, vadonatúj színészek és karakterek lépnek színre, az egész mozi tempót vált – maga a film mégsem esik szét, egyszerűen tökéletesen átérezzük, mit érezhetett Gant, amikor a számára idegen álcázott sunnyogásból és bujkálásból végre újra levegőben keménykedő pilótaként érvényesülhetett. Ez a dramaturgiai váltás remekül áll a filmnek, szorongató, zárt, sötét tónusai helyett heves és hangos nyolcvanas évekbeli látványorgiává változik.
Ez a bizonyos látványorgia egyébként 1982-höz képest egyáltalán nem rossz: némely repülős jelenetnél elgondolkodtam, miféle korai CGI próbálkozást láthatunk, és bár nyilván kilométerekre vagyunk az akkor már létező Star Wars színvonaltól, azért az élményből nem vesz el a kissé kezdetleges ábrázolásmód. Nagyon meglepett, hogy Eastwood immár 52 évesen egy pillanatig sem tűnik hiteltelennek a szerepében, hogy jól érzi magát és tényleg játszik, illetve rendezőként próbálja úgy alakítani a cselekményt, hogy átélhető legyen ez a sci-fivel flörtölő – sajnos le kell írnom – marhaság.
Maurice Jarre zenéje, bár tipikus nyolcvanas évekbeli prüntyögés, néhány kulcspillanatban csodálatosan alájátszik a dramaturgiának, a színészgárda pedig tele van ismerős arcokkal a Star Wars és az Indiana Jones mozikból.

Pozitív meglepetés. Semmi világmegváltó teljesítmény, de a várt zakóhoz képest egy meglepően jó pontokat villantó mozi. Részben talán az elfojtott nosztalgia miatt, de megadom rá a hét pontot, főleg mert a potenciálisan ihletforrásként használt James Bond univerzum mellé rakva Eastwood itteni munkáján nincs semmi szégyellnivaló.

Egynek jó volt, bár megmosolyogtatóak voltak a vizuális trükkök, a díszletek és az egyenruhák. Kicsit B-kategória felé ment el a dolog. Eastwood kemény mint mindig.

A maga idejében biztosan nagyobb hatással volt az emberekre, de a mai szemmel eléggé gyenge.

Érdekes film volt, főleg mai szemmel… Kicsit kiszámítható volt a vége… meg az egész amúgy, de ezek ellenére kellemes esti kikapcsolódás volt.