The Correspondence (2016) 80% 13★

A szerelemben bizony tényleg nem számít sem a kor, sem pedig az „előélet”. Több évtizedet is könnyedén sutba tud vágni, feledésbe tud meríteni valami, vagy valaki, még ha csak jóval kevesebb idő is adatik meg vele… Úgyhogy ez a sztori sokaknak egy óriási – bemutató – középső ujjacska lesz, attól tartok. (Avagy minden tisztelettel, de prűdeknek, konzervatívoknak nem kifejezetten ajánlom. :D)
Számomra már az alapszituáció izgalmas: tanár-diák kapcsolat és nagy(obb) korkülönbség. E tekintetben személyesen érintett vagyok, úgyhogy már csak emiatt is szívügyem a téma. :) Hatalmasakat mosolyogtam közben, ahogy a párom is. (Mivel vele együtt néztem. :)) Sok volt az ismerős elem mindkettőnk számára a beszélgetésekben. A maga bolondozós módján párom is „rugdosott” engem, amikor hála neki megszerettem azt, amit tanított, és ezért amikor a tanulmányaim folytatására került a sor, akkor ilyen irányban indultam tovább. És mi is meg szoktuk beszélni / át szoktuk beszélni a felmerülő témákat. Igaz, mi mindezt szerencsés módon személyesen tettük.
Varázsló és Kamikáze. Szélesen vigyorogtam ezeken a beceneveken, azon, hogy ez a két ember mennyire egy hullámhosszon van, mennyire kötődnek egymáshoz és mennyi érzelem van végig a szemeikben… Ed akár nyálas is lehetett volna a gondolataival és a bókjaival, amikkel egyre másra bombázta Amyt, ám mégsem volt az. Mondom ezt én, aki nem vagyok egy, hű de romantikus alkat. Ha egy harmincas fiúka áradozott volna így, akkor na, azt sírva körberöhögöm. De egy hatvanas, érett, művelt férfitól ezek a mondatok maximálisan hitelesek és még belőlem is kiváltották / kiváltják az elérzékenyülést.
Nem vagyok benne biztos, hogy ez az információ spoileres, de azért elrejtem. Szóval annak ismeretében, hogy spoiler … Az egész történet izgalom szempontjából kicsit „leül”. Persze vár az ember titkon valami mást, csavart a végére – én is ezt tettem – de ahogy haladt előre a sztori, kezdtem ebbéli reményemet teljesen elveszíteni. Helyette más teóriám lett, amit viszont nem váltott be a film, sőt, a befejezés erre elég csúnyán rá is cáfolt. (Csupán ezért részemről a -1 csillag.) spoiler
Ez az egész levelezés / üzengetés tehát spoiler a jó értelemben véve romantikus. Ed csodálatosan ismerte az ő Amyjét, ezért is volt képes ennyire kitűnően időzíteni. Együtt lélegzett, létezett vele, mintha mindig ott lett volna az oldalán, akkor is, amikor nem. Ez a két ember ezer szállal össze volt kapcsolódva fizikailag és szellemileg is. Érezték és érzékelték egymást. Az első perctől az utolsó utániig…
Ami még nekem iszonyúan tetszett: ez a sok küldemény! A kézzel írt üzenetek… Istenem! Ma ez már annyira ritka! Majdnem mindenki kizárólag a virtuális világban létezik, utál levelet fogalmazni, pláne puszta kézzel. Nem is nagyon írnak már, férfiak főleg nem. Nekem pedig ez a mai napig fontos, sokat jelent. Én még emlékszem arra az időre, amikor vadul vártam a postást és mekkora öröm volt a kézzel írott leveleket felbontani, elolvasni. Aztán újra. És újra. (Meg válaszolni rájuk!) Ennek varázsa van, ereje van. Értéke van. Szóval, ha egy férfi ír még kézzel, azt bizony nagyon meg kell becsülni. (Még akkor is, ha szegény kézírása nem éppen túl szép vagy könnyen olvasható. :))

EDEDEDEDEDEDEDEDEDED

Aki látta, érti. </3

Azta, na ez egy Tornatoréhoz méltóan izgalmas egyveleg lett, egyszerre hátborzongató és könnyekig megható spoiler. Különlegesen mély szerelem két ember és a világegyetem között, nagyon szépen ábrázolva azt az űrt, amit a halál hoz az életben maradottak életében. Közben eszembe jutott a [[http://snitt.hu/filmek/fekete-tukor-2011|Fekete tükör]] egyik epizódja is, melyben hasonló helyzetből valami mást hoz ki a rendező. spoiler
A közepét leszámítva, ami kicsit nyálasabbra sikeredett a számomra még ideálisnál, király volt, a csodálatos fényképezéssel és Morricone zenéjével pedig majdnem kedvenc lett, de azért a Senki többet még mindig vezet egy bakugrásnyival.

Nem tudtam semmit a filmről, így teljesen másra számítottam, szóval meglepődtem azon, ahogy az események alakultak. Az eleje kicsit fura, in medias res bele két ember kapcsolatába, de aztán minden a helyére kerül. Nagyon lassú, de egészen különleges történet, és a megvalósítás is érdekes. Az érzelmek valóságosak benne és felkavaróak, a fényképezés gyönyörű, a vége pedig igazán megható. Olyan film, amin még napokkal később is gondolkodni lehet.

Fura egy történet! Ha kizárólag mint filmet nézem, akkor azt mondom, hogy érdekes, egyedi tôrténet. Viszont, ha Amy helyébe teszem magam, akkor már egyáltalán nem ennyire rózsás a helyzet.
Tehát nem bántam meg, hogy megnéztem, de azt sem bánom, hogy nem velem történt meg :)
(Jeremy Ironst továbbra sem szeretem!)