Normális emberek (2020–2020) 82% 208★

Nagyon valóságos és életszerű. Jobban megrázott, mint illett volna, és tudom, hogy ha korábban találkozom a sorozattal, sokkal inkább érteném, mint most, mert ma teljesen máshogy látom a világot, mint Connell és Marianne. A hangulata megfogott és maga mellett tartott mindvégig. A színészek is kiválóak, míg a szereplők már annyira nem. Egyáltalán nem ezt a címet adtam volna ennek a minisorozatnak, mert szerintem a normális ember kommunikál és belátja, ha valami rosszul sikerült vagy rossz irányba halad. spoiler Nem tudom megérteni ennek a két embernek a logikáját. spoiler
Sokkal több csillagot adnék, ha nem ez lenne a címe és/vagy máshogy alakul a vége. Egyébként remek sorozat, lehangolt és kicsit szét is szedett.

Csont nélküli, hidegrázós, szívmelengetõ és szívfacsaró. Nincs is rá szavam.
Nem sok sorozatot nézek/néztem újra, de ezt meg fogom.
Olyan érzéseket, emlékeket hozott elő bennem, amikről már azt hittem, nincsenek meg.

Nos reménykedtem abban, hogy a végére ez a sorozat nem fog összetörni. Végig azon agyaltam, hogy ez most komoly?
Szeretik egymást, mindent megtennének a másikért és mégis mi van? A NAGY SEMMI.
Felidegesített, kiakasztott, boldogított, nevettetett, megríkatott, összetört és mégis nyugodt szívvel adom meg neki a 9 csillagot, mert ez minden volt. Legalábbis számomra.
Daisy és Paul fantasztikus színészek, tökéletes választás volt mindkettejük a szerepre. Képesek voltak érzelmeket felvonultatni, kiváltani belőlem és számomra ez fontos. Egy karakter válton ki érzéseket, mert anélkül nagy nulla az egész.
A vége nem tetszett, mert mikor már boldog voltam, örültem nekik, akkor vágtak jól pofán, hiába számítottam a csavarra.
Nagyon ajánlom, bár tény, hogy ez nem fog tetszeni mindenkinek.

Nagyon sok érzést, érzelmet felszínre hozott bennem ez a sorozat, bár valószínűleg azért is, mert ilyen lelki állapotban vagyok. A lényeg, hogy abszolút könyvhű lett a filmadaptáció, a szereplőkhöz tökéletes színészeket választottak, nagyon tetszett összességében. Át kell értékelnem ezáltal a könyvet, mert őszintén szólva olvasáskor engem különösebben nem fogott meg, viszont látva képernyőn a történetet, sokkal jobban megértettem a lényegét.

Nem egy tipikus sorozat, teljes mértékben az érzésekre helyezi a hangsúlyt, nagyon mély volt az egész. Szól családi kapcsolatokról, barátságról, kommunikációról (annak fontosságáról) depresszióról, szorongásról (és még sok minden másról), de legfőképpen is két lelki társról szól, az ő kapcsolatuk alakulásáról, és egyszerűen az érzelmi útjukról a késő kamasz kortól a felnőtté válásig.
Maga az egész annyira valóságos volt! A kapcsolatuk egyszerre különleges, szép és közben annyira fájdalmas volt.
Hihetetlenül jó volt a két főszereplő! Az összhang, kémia is tökéletes volt közöttük.
Az egész sorozatnak megvolt egy sajátos hangulata, amit végig tudott tartani. Végig az érzésekre koncentrált, amit nagyon jól át is tudott adni. Úgymond egy lassú sorozat, de pont ezért volt jó, ehhez pontosan erre volt szükség, ez adja ezt a különlegességét. Egyébként már maga ez az ír környezet is adott neki egy pluszt.

U.I.: Egyébként nekem tetszik a cím, bár nem olyan egyszerű megfogalmazni, hogy pontosan miért is gondolom, hogy illik a sorozathoz. Szóval minden embernek vannak nehézségei az életben, sokan küzdenek a magánnyal, keresik önmagukat és olyan embert, embereket, akikkel önmaga lehet az ember, ezek mind „normális problémák”. És mindezekről szól a sorozat is többek között, egyszerűen valóságszerűen mutatja be két ember sorsát. Just two normal people who have their own struggles, even if those struggles are not typical, it is typical for everyone to have problems and everyone sometimes struggle in life. And the story is just simply about them, two young adults, showing the problems and emotion.

Nem tudom, hogy aki adta a sorozat címét az látta is végig a történetet? Mert ezek ketten mindenek csak nem normális emberek.
Sérült emberek, igen. Kommunikációs készség nélküli emberek, ooo de még mennyire.
Minden gondjuk és problémájuk megoldása csak annyi lett volna, hogy normálisan mint a normális emberek leülnek és megbeszélik a dolgokat. Nem csak hebegünk, habogunk meg a másikra várunk, meg a másikra mutogatunk mikor mi is ugyan olyan hibások vagyunk mindenben. És az egészben az a legnagyobb poén, hogy elvileg ők értik csak meg igazán a másikat. Röhög a vakbelem…
A vége meg egy nagy WTF, van baj velük rendesen.
Végül is elérte célját, mert érzelmeket váltott ki belőlem, csak nem azokat amiket kellett volna . :D

Ui: Daisy Edgar-Jones annyira gyönyörű nő, ajjj de irigy vagyok a testére.

Hú. Ez a sorozat egy csoda. A könyvet kb. pont egy évvel ezelőtt olvastam, és az igaz, hogy olvastatta magát, de engem már idegesített benne ez a sok huzavona. És reménykedtem, valami olyan befejezésbe ami vagy pozitív vagy negatív, spoiler
Na hát azt sem tudom, hogyan kezdjem. Az első résznél még nem értettem az egészet, valamiért olyan „gagyinak” éreztem, pedig jesszusom mekkorát tévedtem. A második résztől teljesen bevonódtam, elvesztem. Az, amit itt 12 részben bemutatnak az egyenlő a lehetetlennel. Ennyi érzelem, ennyi történés, nevetés, sírás, szenvedés, együtt, külön, együtt, külön… A sorozat végén pont azt mondtam barátnőmnek, hogy az első részek, amik a gimiben történnek, a titkos kapcsolat, a 10-11. rész nézése közben olyan volt, mintha nem is ennek a sorozatnak lett volna az eleje. Gyönyörűen felépítették a történetet, jobb szereplőket nehezebben találtak volna, valami eszméletlen szuperül hozta mind a két színész a szereplőket. A jellemfejlődés, amit átmennek ezalatt a pár rész/év alatt, szintén valami hihetetlen. Igen, lehet, hogy a könyv végén elégedetlen voltam, itt is az voltam, de végülis nem lehet mindig minden happy end, van, hogy nyitva maradnak az ajtók.
Belegondolva egyébként nem is tudom, hogy ez valami szuper jó, vagy egy szörnyű. Ez a kapcsolat, ami Connell és Marienne között van. A való életben valami ESZMÉLETLENÜL NEHÉZ lehet így élni a mindennapokat. Hogy tökmindegy kivel vagy, tökmindegy hány éves vagy, sosem azt kapod, amit mellette éreztél, soha nem ért meg senki úgy, mint ő, soha senkivel nem olyan a szex, mint vele… De mégsem lehettek együtt, mert egyszerűen nem úgy jönnek ki a lépések. Sírni tudtam volna, annyira szerettem volna, ha összejönnek, ha összeházasodnak és gyerekeik lesznek. De basszus, ez nem mindig így történik. Teljesen kifacsart ez a sorozat. Nagyon-nagyon szerettem. És a soundtrack ó igen, a soundtrack! Bárki is intézte ennek a sorozatnak a zenéjét, áldja meg az ég. Imádtam az összes rész zenéjét!

Szerettem Sally Rooney könyvét, így amikor megnéztem a sorozat előzetesét, nem igazán voltam meggyőzve a szereplőválasztásról. A regény alapján teljesen máshogy képzeltem el a főszereplőket, de végül, néhány lelkendező tweet meggyőzött, azután pedig nem kellett már 10 perc, hogy el se tudjam képzelni Daisy és Paul nélkül az adaptációt. Bár külsőleg nem hasonlítanak a regényben leírtakhoz, de sebaj, minden más, ami fontos a karakterükkel kapcsolatban, azt tökéletesen hozták. Minden apró rezdülést, a személyiségük rétegeit, az egymás iránti érzéseiket. Remek választás volt mindkettő.
Számomra akkor működik jól egy történet, ha képes belőlem érzelmeket kiváltani és most mindegy, hogy könyvről vagy mozgóképről van szó. Ha együtt tudok örülni a szereplővel a sikerének és a boldogságának, ha ugyanúgy elszomorít a kudarca és a fájdalma, ha szívből tudok drukkolni neki. Ezt simán hozta ez a sorozat. Teli szájjal való mosolygást, frusztrációt, tehetetlenséget, értetlenséget, könnyedséget, elérzékenyülést, fájdalmat, veszteséget, magányt, elidegenedettséget, sodródást. Azt azért hozzá kell tenni, hogy az utolsó néhány rész (leginkább a 9. és a 10.) érzelmileg már rettenetesen megterhelő. Legalábbis én most meglehetősen kifacsarva érzem magam, talán nem kellett volna 4 részt egymás után befalnom. Már Marianne svédországi pokoljárása sem volt semmi, de az végképp kizsigerelt, amikor Connell padlóra került, Paul Mescal elképesztő volt a 10. részben.
Csodálatos feldolgozása a könyvnek, klassz zenékkel, kifogástalan atmoszférával, remek helyszínekkel és döbbenetesen erős színészi jelenléttel és átlényegüléssel. Ennyire szép párt és ilyen szép egymásra hangolódást és együttlétet nem mindennap látni.
Csodaszép, keserédes, nyomasztó, maradandó élmény volt számomra.

A félrekommunikáció mesterműve ez a sorozat. És annak, ha nem mondjuk ki mi van bennunk, akkor abban a pillanatban. Ami valljuk be nehéz, legalábbis nekem például az. Egyébként imádom, Paul Mescal itt lett kedvenc, nagyon jó a színészi játék és a képi világ is. Igazából majdnem jobban szeretem, mint a könyvet.

Nem gondoltam volna sohasem, hogy fogok olyan könyvadaptációt látni, ami képes felérni egy maxcsillagos könyvhöz. Na ez az volt! Vagy talán még felül is szárnyalta a könyvet, pedig a könyv is eszméletlenül jó volt, mindenkinek először azt ajánlom!
Sok véleményt olvastam más oldalakon is, mert érdekelt, hogy mit gondolnak róla az emberek. Sokan soknak tartották a szexjeleneteket. Szerintem ez kellett ahhoz, hogy tényleg átjöjjön az üzenete. Túlozni kell ahhoz, hogy az emberek észrevegyék, hogy valami más ebben a sorozatban, mint a többiben.
Annyira valóságos volt, annyira igazi. Nagyon érdekelne, hogyha megkérdeznék Sally Rooneyt vagy megnézetnék vele a sorozatot, akkor mit gondolna róla, vajon sikerült-e azt átadni, amire ő a könyv írása közben gondolt.
Rettentően fontos dolgokat vesz gorcső alá és szerintem ideális hozzá az a korosztály is végig, akikkel ezt bemutatják. Ha lehetne, az összes fiatal elé letenném azt a 12 részt. Vagy ne is címkézzünk, mindenki elé odaraknám. Csak gondolkozásképpen.
Semmi mást nem mondanék, csak azt, hogy nézzék meg.
Talán egy sorozattal sem tudtam még ennyire azonosulni, ennyire zokogni néhány résznél.
A szereplők is olyan jellemfejlődésen mentek keresztül, mintha nem is ugyanazok az emberek lettek volna az első és a tizenkettedik részben.
Csoda ez a sorozat, napesig sorolhatnám, hogy mennyi mindent adott hozzám. Köszi!<3