Tagadás (2016) 71% 27★

Nekem nem igazán tetszett ez a film. Egy részről vontatott volt és semmilyen katarzist nem adott, nem építette túl magasra a feszkót, más részről egy erősen liberális, SJW gondolatiság van mögötte. Ugye a sztori lényegében az, hogy Deborah hazudozással, hamisítással, rasszizmussal vagy nácizmussal vádolja Irvinget a könyvében, viszont nem hajlandó tőle elfogadni semmilyen választ, vitát direkte, mert ő bizony senkivel nem áll szóba, aki tagadni merészeli a holokausztot, vagyis nem ért egyet vele. Magyarán: az én álláspontom az igaz, nem vagyok köteles védeni azt semmilyen formában, de téged nyugodtan támadhatlak amiért nem egyezik az álláspontunk. A film szép csendben megkerüli ezt a bunkóságot, helyette arra koncentrál, hogy Irving bepereli őt és tárgyaláson kell védenie azt, hogy a Holokauszt valóban megtörtént vagy sem. Ez a része nem túl érdekes, persze itt-ott informatív, jó kis tények is előkerülnek, jó a vita, de nincs benne nagy feszültség, Deborah karaktere ott drámázza el a helyzetet ahol lehet, de maga az argumentum nem kap normális dramatizálást, így még az egyébként valódi, élő vitákat is alulmúlja. Ennek van egy olyan oka, hogy Irving karaktere egy szürke, megsavanyodott hippokrataként van megfestve, akiről még kétséget sem próbál a film elültetni, hogy esetleg lehet valami a véleményében, helyette egy szimpla rasszista, anti-szemita nácimosdatóként van ábrázolva, míg Deborah egy valóságos igazság bajnokaként, aki híres szobrok előtt áll meg áhitattal, mert az igazságnak győzedelmeskednie kell. Persze azt állítja magáról, hogy ő nem a szólásszabadság ellen van. Pedig de, ha valakit a véleménye alapján megvádolsz, de nem méltatod annyira sem, hogy leüljetek és megvédhesse a véleményét (vagy a karakterét, mint embert) az „nem kóser”. Úgyhogy a film szépen meg akarja mondani mit szabad és mit nem szabad gondolni erről az egészről, de nagyon érzéketlenül nyúl a holokauszt-tagadás problémájához.

Arra számítottam, hogy kicsit többet fogok megtudni akár konkrétan Auschwitz-ról vagy épp általánosságban a holokausztról, ám ez nem történt meg. Ettől függetlenül egy érdekes és kissé megható, valamint mindenképpen elgondolkodtató film, aminek különleges hangulatot kölcsönöz a tárgyalásra való felkészülés és maga a tárgyalás. Érdekes egybeesés, hogy épp Lisa Renee Jones Dirty Lawyer című könyvét olvasom, aminek az írónő hasonló hangulatot varázsolt, hiszen a könyv férfi főszereplője egy védőügyvéd, az olvasó pedig a karrierje talán legfontosabb ügyét élheti át olvasás közben.
Ami felkeltette a figyelmemet, hogy Deborah nem volt hajlandó még csak beszélgetni, vagy akár vitázni sem egy Holokauszt tagadóval, ami kicsit úgy veszi ki magát, hogy nem hajlandó meghallgatni a másik véleményét, és úgy gondolja csak az ő véleménye lehet jó. Ugyanakkor tulajdonképpen itt nem véleményekről van szó spoiler, hiszen a holokauszt megtörtént, ez nem egy vélemény, hanem egy tény. Tehát a tárgyalás – és ezzel együtt maga a film is – nem jó és rossz véleményekről szólt, hanem egy történelmi tényről és egy férfiról, aki hamis bizonyítékokkal és (szándékos) félrefordításokkal megpróbálta ezt a tényt semmissé tenni.

Sokkal, de sokkal többet vártam ettől a filmtől. Egy unalmas, semmitmondó drámát kaptam, amibe azért beletettek némi túlzást, hátha segítik a helyzetet. A témája is eléggé meghatározhatatlan. Nem tudnám megmondani, hogy mi volt a film középpontjában. Egy tárgyalás? Alig tudtunk meg pár dolgot magáról a tárgyalásról… inkább kaptunk egy kicsit abból, hogy most volt-e Holokauszt vagy nem, abból hogy David Irving antiszemita, rasszista, holokauszttagadó vagy nem, felsorolhatjuk a karaktereket, akiknek jutott egy-egy jelentéktelen szerep, mint a gyakornoklány vagy a túlélő, és plusz még a szólásszabadság kérdése is felmerül egy pillanatra… és ez a lényeg. Mindig minden csak egy pillanatra. Semmit nem emelnek ki, semmire nem fókuszálnak, ezért ez olyan, mintha úgy próbálnák fenntartani az ember érdeklődését, hogy mindig bedobnak valami érdekeset, miután még az előzős sem boncolgatták rendesen. Ez így nem elég! Nem elgondolkodtató, nem drámai, nem történelmi, nem megemlékezés, nem tanulságos… mégpedig azért nem, mert mind akar lenni egyszerre.
(Zárójelben jegyzem meg, hogy a tartalomról nem mondhatom el a véleményemet a filmben szereplő bírói ítélet miatt)

Jól indult de sokkal feszültebb légkörre számítottam. Irving egyszerűen agyhalott volt szinte végig. Azért ez a film is szépen belecsúszott a hatásvadászatba a végén. :(

Kicsit olyan érzésem volt, mint amikor de Sade márkitól olvastam a „Párbeszéd egy pap és egy haldokló között” című művét, az egyik fél tele van érvekkel, amivel leuralja, megsemmisíti a másik felet és az érveit, a másik fél pedig híján bármilyen ésszel felérhető érvnek papírmasékarakterként megmaradva trükközik és bizonyos taktikákhoz folyamodva próbál igazat kreálni magának a másikat meggyőzendően vagy leigázása céljából.

Nem értek egyet Irvinggel, mégis szerettem volna érveket hallani az ő oldaláról is… Szerettem volna, ha valódi párbeszéd alakul ki a 2 tábor között, ezzel is elmélyítve az egész téma, a megtörténtek komolyságát. A bizonyító eljárás tetszett, Tom Wilkinson remekelt, mint mindig, tiszteletteljesen volt bemutatva a Holocaust, hiányoltam az eleve felvetetteket, miszerint „hallgattassék meg a másik fél is”, itt Irvingnek kínosan nem voltak érvei, pedig állítólag hosszú oldalakat szentelt a gondolatai formába öntésének. Az sem tetszett, hogy az egész személyeskedésbe torkollott, érdekes, hogy tényleg senki nem vizsgálta meg a helyszínt, csak tudomásul vették a megtörténteket és felejteni akartak, valószínűleg akkor még a tagadás nem volt realizált és nem volt szükség kézzelfogható bizonyítékra, mert minden terítéken volt, valamint beleivódott az akkori emberekbe.

Deborah nekem nem volt túl szimpatikus, elvárta a tiszteletet a munkája és a személye felé, de ő maga folyton vonakodott megadni másoknak, akárcsak, ha a bíró felé a tárgyalótermi jelenetre gondolok azzal a címszóval, miszerint ő amerikai, szerencsére a film végére pozitív irányba fejlődött a karaktere. Az emberiessége és a társadalmi felelősségérzete szimpatikusabbá tette, ám nekem valami hiányzott belőle.

Sokkal jobban élveztem pl. Puzsér és FAM A zsidók szégyene c. könyvét a témával kapcsolatban, de ez is érdekes volt egynek.

Érdekes egy film. A téma nagyon érdekes, és ha az ember megfelelő hozzáállással közelíti meg, igen elgondolkodtató. Valahol mindkét félnek igaza van, és valahol mindkét fél idegesítő. Deborah cselekedeteire, mondataira sokszor nem kapunk értelmes magyarázatot, meg alapból a viselkedése is sokszor emlékeztet egy hisztis picsára, mint egy tanult nőre. David karaktere meg alapból ellenszenvesnek van beállítva (Timothy Spall remekel a filmben), ugyanakkor a film egy fordulópontján róla is tudunk meg dolgokat, amik egy kicsit más megvilágításba helyezik. Valóban lassú film eg kicsit, de én élveztem a tárgyalótermi részeket, meg azt is, mikor Lengyelországba utaztak, Birkenauba, mert pár éve én is ott voltam, és hatalmas élmény volt számomra.

Meglepően unalmas filmnek bizonyult, konkrétan nulla feszültséget tudott kelteni. A színészi játékról nem tudok nyilatkozni, de a karakterek közül egyik se volt szimpatikus. Nem tudom, a valósgban is ilyenek-e.

Ritkán felfolgozott témát érint a film. Történetileg hiteles ugyan az eseményeket tekintve, de túlságosan a Jó és Rossz küzdelmére hegyezi ki a végkifejletet.
Irving és Lipstadt karaktere elnagyolt (ez nem a színészeken múlt egyébként), ugyanakkor nagyon fontos film és lényeges kérdéssel foglalkozik.
Bővebben itt írtam róla: http://ujkor.hu/content/public-history-az-iteloszek-elo…

Érdekes volt a téma, mert ilyesmiről még nem láttam filmet. Valójában nem is értem, hogyan tudtak emberek azon pereskedni, hogy megtörtént-e a Holokauszt, vagy sem. Nem értem, hogy állíthatja bárki is, hogy nem. Ugyanakkor lehetett volna sokkal feszültebb, sokkal izgalmasabba a film. Érdekes felvetés, amit a végén a bíró mondott: hazugság-e, ha valaki valóban hisz abban, amit állít. Összességében sajnos nem tetszett a film.