1613-ban járunk, Shakespeare, a kor legnagyszerűbb írója úgy dönt, visszavonul Stratford-upon-Avon-beli házába, miután szeretett színháza, a Globe a lángok martalékává válik. Régi otthonába hazatérve rájön, hogy még mindig nem dolgozta fel egyetlen fia, Hamnet halálát, és kénytelen szembenézni… [tovább]
Színház a világ (2018) 20★
Képek 16
Szereposztás
Kedvencelte 4
Várólistára tette 46
Kiemelt értékelések
Lassú, de nagyon érdekes film! Nagyon sajnáltam, hogy Ian McKellen szerepe olyan kurta lett (emiatt nem is igazán indokolt szerepelnie a plakáton…).
A film alatt viszonyt folyamatosan azon járt az agyam, hogy vajon a főszerepet először Ben Kingsley-nek ajánlották-e fel?? Kenneth Branagh játssza a William Shalespeare-t alakító Ben Kingsley-t…
Nem értem, miért van szinte mindenhol annyira alulértékelve. Szerintem teljesen rendben van. Jó, igaz: NAGYON lassan csordogál, de azért van mondanivalója. Őszintén szólva nem is igazán tudom, hogyan lehetett volna ezt a sztorit máshogy tálalni / előadni.
Az operatőri munka lélegzetelállító. Totális vizuális orgia az egész film, Branagh pedig mocsokjó Shakespeare, váááá. *-* Egyedül azon nem sikerült túltenni magam, hogy KÉK a szeme. Meg, hogy rajta kívül még egynéhány másik karakternek is (vakítóan) kék… Azért ez akkoriban nagyon nem volt jellemző, hehhh. :D :P
Még ha tisztában is van vele az ember, azért érdekes időről időre belecseppenni egy erősen patriarchális környezetbe, egy olyanba, mint ez. A drámaírók királya sokáig komoly tévhitben – sőt, tévhitekben (!) – él, aztán egyszer csak jön a pofon… De, ahogy ezt végül kezeli, szerintem szimpatikus. Ami pedig a karrierépítést illeti… Nos, akármilyen kegyetlen a megállapítás, de vannak emberek, akiknek igenis ott van a helyük, ahol érvényesülni képesek, mert nélkülük szó szerint szegényebb lenne a világ. És, bár szomorú igazság, de azért igazság: az igazán értékes, nagy alkotók / koponyák alapvetően legtöbbször bizony „zűrösek”. Nem élnek szokványos életet, nem ragadnak bele a pórnép hintette konvenciókba, hanem saját maguk lehetőségeit és képességeit reálisan mérve mernek lázadni, mert nekik a hivatásuk a legfőbb társuk. És csak az lehet ezeknek az embereknek a második legfőbb társa, aki eme szemléletmódot elfogadja / támogatja. Akkor is, ha gyakran több mérfölddel távolabb kell a minden irányból omladozó falakat két kézzel és két lábbal, ám egyetlen, mégis fáradhatatlan szívvel a helyükön tartani. (Amihez kell egy páncél, igen. De a fém alatt nagyon is érző lény lakozik. Sőt. Olykor jóval érzékenyebb is, mint az átlag. :-))
Ennek a filmnek eszméletlenül szép a nyitójelenete, de ez a szép rendezés a későbbiekben is megmarad. Az én ízlésemnek ugyan kicsit lassú volt, de igazából nem rossz maga a film. Shakespeare egy olyan oldalát mutatja legalábbis meg, ami szerintem nem kifejezetten ismert. Életrajzi filmeket kedvelőknek ajánlom legalább egyszeri megtekintésre.
Ez a film arról a Shakespeare-ről szól, akinek visszavonulása után végre volt ideje meggyászolni rég elvesztett fiát. A kivitelezés, a látványvilág lenyűgöző, Kenneth Branagh MAGA volt Shakesperae. Tökéletes egybeolvadás. Nekem tetszett, hogy végre nem a műveiről volt szó, hanem a családjáról és Ő róla.
Nekem ez csak egy találgatás. Hiába az a címe, hogy „igaz”, a problémám, hogy ez csak egy feltételezés Shakespeare jelleméről, életéről. Valójában halvány fogalma sinc senkinek, hogy milyen személyiség volt. Ez olyan, mintha Petőfit úgy ábrázolnánk, mint lázadó titán hős, aki dacol mindennel. De igazából fogalmunk sincs, milyen volt, csak az utókor ráaggatott jellemzőiből építjük fel a népi költőt. Itt ugyanz van, egy fiktív történelemírás…
Népszerű idézetek
Krisztusom, megvannak a verseid. Micsoda költészet!… Micsoda gyönyörű, csodás költészet. És némelyiket hozzám írtad. […] Megöregedtem, ahogy a szonettjeidben is megírtad, te gazember. De a szépség, amit én ihlettem, fiatal marad. És ezer év múlva, amikor olvassák azokat a sorokat, én… ifjú leszek. Tovább élek. A még meg sem született szeretők szívében.
– Ez más, mint a színházi élet Londonban.
– Nos, bizonyos értelemben. De másban… Szinte teljesen ugyanaz.
– Ugyanaz? Hogy gondolja?
– Úgy, ahogy ezt, a színpadot is fel szoktuk mérni.
– A kert nem egy dráma!
– De a darab, és a kert is nő, mint a kenyér, amit reggelente sütsz. Mindhárom alapja az az ösztönös kényszer, hogy létrehozzunk valami gyönyörűséget, vagy… szükségletet.
– A kenyérhez kovász kell, és liszt!
– Pontosan! Hozzávalók! Kezded érteni. Bokrok, cserjék, kovász, liszt, versek, drámák… El nem hessegetett álmokból születnek, melyekre sokféle balszerencse les, mert változhat az idő, jönnek a bogarak, kihűl a kemence, túlérik a kovász… És az én esetemben: a kollégáim, mint a zseniális, de őrült színész, Dick Burbage beleszól, és még nagyobb drámát követel még kevesebb pénzből és rövidebbet, amiben hosszabb szerepe van. És ezekre mind figyelnünk kell, úgy, hogy közben az álmot se felejtsük el.
– Milyen érzés az, ha minden összejön?
– Milyen illata van a frissen sült kenyérnek?
Apolló fia vagy, Will. Költészet, s igazság atyjáé. A legjobb, a legteljesebb és leggyönyörűbb elme – ezt garantálom –, aki ezen a Földön élt. […] Tehetséged nagyobb hatású, mint az összes többié együttvéve. Mégis szerény maradtál.
[…] a lelkem mélyéről szóltam. […] magam már-már megvetve terád gondolok, s a lelkem mint a hajnali pacsirta, mely a födém árnyain át kitör: az ég kapuit zengeti. Mert édes emléked is annyit ér, hogy balsorsom sem adnám trónokért.
Emlékszel az esküvőnkre? Én, az idősebb, terhes nő, te, a furcsa 18 éves fiú. Tudom, hogy néztek ránk.
Zsenialitásom hírnevet és bőséget jelent, igen! A zsenialitásom! Vagy talán ezt is tagadjam el? Tagadtam volna meg Isten adományát, és maradtam volna Stratfordban, mint nyomorult kesztyűkészítő, hogy te megbecsültebbnek érezhesd magad?!
Ha író akar lenni, beszéljen másokkal, másokért. Elsősorban magáért. Ásson mélyre. Járja be a lelke minden bugyrát. Az emberségét. És, ha őszinte magával; minden, amit leír, úgy-is-lesz.
„When, in disgrace with fortune and men’s eyes,
I all alone beweep my outcast state,
And trouble deaf heaven with my bootless cries,
And look upon myself and curse my fate,
Wishing me like to one more rich in hope,
Featured like him, like him with friends possessed,
Desiring this man’s art and that man’s scope,
With what I most enjoy contented least;
Yet in these thoughts myself almost despising,
Haply I think on thee, and then my state,
(Like to the lark at break of day arising
From sullen earth) sings hymns at heaven’s gate;
For thy sweet love remembered such wealth brings
That then I scorn to change my state with kings.”